Szerelem, ami mindent körülvesz. Ez volt annak a filmnek a címe, amit épp most láttam, és néztem végig. És sírtam is rajta, nem is keveset. Nagyon jó film. Néhol kemény, néha nyálas. Tiszta élet. Mintha az én vagy bárki más, hétköznapi ember életét vették volna filmre...
A tíz éves kisfiú, aki titkon szerelmes osztálytársnőjébe, de nem meri elmondani neki. A lány elrepül, majd egy hónap mulva visszajön, és minden jól alakul. Melyik gyerek merte elmondani tíz évesen, és merte felvállalni érzéseit? Hány olyan gyerek létezik a földön, és kivel nem fordult ez elő idáig? Valamennyiünkkel biztosan...
A főnök, aki beleszeret alkalmazottjába, és mégis a lány teszi meg az első lépést. És mint kiderül, a főnök és az alkalmazott kislány között igenis létezhet szerelem, és igenis, minden jól alakulhat...
A híresség, az az ember, aki mindenkinek kellene, egy zenész, egy színész, vagy bárki, akire felnéznek és akit szeretnek, kiderül, hogy hiába kereste a boldogságot. Ott nem kereste viszont, ahol megtalálta. Mellette, magamellett, a legjobb barátjában. Pedig előtte mindent felkutatott érte...
A nős férfi, akit megpróbál behálózni titkárnője. Majdnem sikerül is. És mégsem. És mégis csak a több évtizednyi együttlét, az összetartozás dominál. Egy kapcsolat, amit még a legfiatalabb, és legszebb nő sem tud szétdúlni. Igen. Biztosan csodálatos...
A férjhez ment lány. A lány, aki hozzáment valakihez akit talán nem is szeret. És titkon, titkon valaki szereti ezt a lányt. Valaki, akinek nem lenne szabad. Akire nem is gondolt volna. És akivel talán igazán boldog lehetett volna. De mostmár vége. Mostmár mindennek vége van. Rosszat választott. És hamarabb mint kellett volna. Ez az igazi csapás...
A férfi, aki beleszeret a más nemzetiségű, nyelvét nem beszélő takarítónőbe. Semmi kontaktus. Semmi pozitív, semmi beszélgetés, semmi kapcsolat. És a végén, mégis megértik egymást. S ugyanarra gondolnak, ugyanazt tudják, és ugyanúgy szeretik a másikat...
A fiú, aki nem talál magának senkit, aki csalódott a hazai nőkben, s elmegy szerencsét próbálni. Ugyanúgy, mint a mesékben, a csúnya, és legkisebb fiú elmegy ki a világ másik részére, és szerencsét próbál. És bejön neki. És sikerül, és egy rakás jó nőt szerez, és szerelmes lesz. Ott, a világ másik felén. De megtalálta azt akit keresett...
Vajon tényleg van valaki? Vajon tényleg mindenkinek meg van valahol a másik fele, csak meg kell keresnie, és hőn kel kutatni az igazit? Vajon mindenki megtaláljam, vagy ne is keressem, mert úgysem lehet ő az enyém. Vajon nyitott szemmel járjak? Vajon elment már mellettem? Vajon másnak adta oda magát, és mást vett feleségül? vajon más országba menjek dolgozni, vagy maradjak cégen belül? Hol? Olyan nagy ez a világ, és nem ismerhetem minden lakosát. Hol keressem? Én is szerelmes akarok lenni. És ami a legrosszabb, hogy lehet, hogy az is vagyok. Nem tudom. Még magam sem tudom, hogy szerelmes vagyok e egyáltalán, vagy sem. Ez aztán az igazán szánalmas.
Voltam már szerelmes. Azthiszem. Háromszor talán...
Az egyik, az első még nekem is kisgyermekkoromban történt. Szerettem őt. Több, mint tíz évig. Csak ő élt számomra, csak őt láttam. Hányszor próbáltam kitépni a szívemből? Nagyon sokszor. Csak Isten a tudója, hogy hányszor. Akkor szerelmes voltam. Azthiszem. Csakhogy nem lehetett az enyém. Mint a rémálmokban, ő már idősebb volt. Vele már szóba álltak a lányok, ő már másba volt szerelmes. Neki már voltak akkor barátai, és barátnői. Nekem még nem. Nekem senkim sem volt. Ő sem volt az enyém. Csak szerettem volna, ha enyém lesz. És megkaptam. Most, most húsz év várakozás után megkaptam azt, akit két évtizeddel ezelőtt kellett volna. De mostmár minek. Mostmár nincs bennem az a hév, nincs bennem az a szenvedély, nincs meg a láng, ami akkor volt. Valami hiányzik. Szeretem őt. Nem mondom hogy nem. Csakhogy ez a szeretet, már baráti szeretet, nem szerelem. Tudom hogy a szerelem minden kapcsolatban elmúlik. Igen. De ha nekem akkor, oly régen kitartott tíz évig, sőt, még több, mint tíz évig, akkor mért múlt volna el. És most, hogy együtt vagyunk (megjegyzem - több mint két éve élünk együtt) semmi. Semmi. Nem kavarognak bennem házassági gondolatok, nem akarok a felsége lenni, nem akarom vele leélni az életem, és nem akarok minden reggel mellette felébredni. Nem akarok naponta fél óránál többet találkozni vele (na jó, legyen napi egy óra), és ami biztos, az az, hogy ez nem szerelem. Ez minden, de ez nem szerelem. És még közel sincs ahhoz. Nem érzem azt, amit éreznem kellene, nem lángolok, nincs bennem az a szenvedély, amire szükség van egy kapcsolatban. És lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el most azzal, hogy még mindig magamhoz láncolom őt, és magam is hozzá láncolom, de honnan kellene tudnom, hogy mi a helyes cselekedet? Honnan kellene tudnom, hogy el kellene e engednem? Ha megteszem, és szélnek eresztem, és kiderül néhány éven belül, hogy nincs nála jobb, és hogy ő lett volna életem igazi nagy lehetősége, és én elszalasztottam, akkor a maradék, hátralevő életem romba dőlne, és teljesen összetörnék. Viszont, ha pont azért, mert mások tudják, hogy van nekem valakim és nem mernek velem kezdeni, és ezért veszítem el életem szerelmét, akkor szintén ugyanez a szituáció áll fenn. Tehát a kérdés az: Honnan kellene tudnom, hogy mit tegyek?
... Az ember élete a választásokról szól. Meg kell választani minden reggel a nyakkendő színét, a mozifilm címét, a kiolvasandó könyvet, és meg kell válaszolni a vizsgakérdéseket. És azt is el kell dönteni, milyen úton haladunk tovább. Csakhogy sokszor nem tárul fel elénk minden választási lehetőség. Ha leesett a bordó nyakkendő, akkor a vállfán csak a kék és citromsárga maradt (narancssárga inghez). Ha csak két fiút látsz mert a fa mögé elbújt a harmadik, aki mindig fogja a kezed, akkor rosszul fogsz választani. És csak későn jössz rá, hogy a nyakkendő ott van előtted. Leesve.
