Három kollégámmal beültünk valahová. A szokásos beszélgetés közben feljött a téma. Az igazi. A tökéletes. Vajon létezik? Hol van? Megtaláltuk már, vagy homály fedi? Hol van? Miért van? Mért nincs velünk. Vagy ez csak egy kósza álom? Egy futó gondolat? Nem is létezik, csak a mesében? Vagy ott sem talán? - Erről filozofáltunk. S én azóta is ezen gondolkodom.
Létezik-e olyan, aki kívül belül tökéletes? Létezik e olyan, aki veled is úgy bánik, ahogy kell, ahogy tökéletes? Létezik e valahol egy olyan személy, ki a zene szárnyán suhan el, s csodálkozva nézel rá? Létezik e olyan, aki mindent elfeledtet veled?
Le tudod-e írni egyáltalán azt, hogy milyen a tökéletes? Meg tudod-e fogalmazni, hogy milyen az, ki minden szempontodnak megfelel?
A szó egy szubjektív jelentést takar. Mindenki számára mást. Nincs olyan, hogy két ember ugyanazt a tökéletest. képzelje el. De vajon el tudja egyáltalán képzelni? Ehez nem szeretni kell. Nem szeretni kell azt a személyt, aki tökéletes, csak el kell képzelni. Mert őt úgysem ismered. Talán azt hiszed, hogy mégis, de utána rájösz, hogy mégsem ő volt az. Anyukám mindig azt mondta, hogy mind közül a tökéletest kell kiválasztani, kislányom. De honnan tudhatnám én, hogy ki a tökéletes, amikor még elképzelni sem tudom? Nem. Nem tudom elképzelni. Nem tudom milyen lenne a haja, szeme, orra, vagy milyen magas lenne. Nemtudom, hogy szeretne e engem, vagy én szeretném e őt?! Nemtudom hogy tudnék -e szeretni valakit, aki jobb nálam, mivel én nem vagyok olyan mint ő. Én közel sem vagyok tökéletes. Nemtudom szükségem lenne e rá, hogy nem érezném e rosszul magam a társaságában. Nem. Nekem nem kell a tökéletes. Nekem csak az kell, hogy szeressen. És hogy higgyen nekem!
