Nem fekszek le senkivel. Csak azzal, akibe szerelmes vagyok. Az emberek viszont nem ezt hiszik. Mert minden férfinak nagy a szája. Szeret terjeszteni különféle pletykákat. Ettől nagyobbnak látszik. Gondolja az illető. És valóban így van. Abba bezzeg bele sem gondol, hogy ezzel más ember lelkébe tipor.
Nem öltözködök kurvásan. Egyáltalán nem. Kihívóan is csak nagyon nagyon ritkán. Bent a szobámban, ahol nem lát senki.
Nem hívok be senkit a szobámba, aki hímnemű. Arról pedig nem tehetek, hogy ők jönnek. Sokszor, nagyon sokszor nekem is kínos a dolog. Akkor amikor csak ketten vagyunk, és akkor is, amikor ott vannak a szobatársaim.
Nem megyek más fiúk szobájába. Még akkor sem, ha hívnak. Először azért, mert ott is igencsak kényelmetlenül érzem magam, másodszor azért, mert félek attól, hogy az illető letámad, harmadszor azért, mert (ÉN!) semmit sem akarok a másik féltől.
Igen, szoktam beszélgetni fiúkkal.
Azokkal, akik odajönnek, és állítólag meg akarnak ismerni. Ilyenkor is azzal kezdem a mondandóm, hogy nekem van barátom, másodszor pedig mindig kikötöm azt, hogy csak "barátok" legyünk. Semmi több, semmi más, és megkérdezem, hogy tudna-e szimplán a barátom lenni. Erre többnyire "igen" a válasz. Akkor pedig mi rossz van abban, ha egy férfival beszélgetek? És ismétlem, csak beszélgetünk, nevetünk vagy maximum megiszunk együtt egy kávét. De azt sem mindig. Csak nagyon ritkán.
Igen, vannak azok a fiúk, akik odajönnek a dohányzóban, és megkérdezik, hogy "Mi újság?" Erre én azt szoktam mondani, hogy "semmi különös". Vagy nagy ritkán elmondom, ha van valami bajom, és megbízhatónak tartom az illetőt. Vissza is szoktam kérdezni, hogy "és veled mizújs?" Erre válaszol. Vannak lányok, és vannak fiúk is, akik nem lifteznek, ha az emeletek között csak 2-3 emelet tesznek meg. Ők a lépcsőket használják közlekedésre. Néha a dohányzóban található lépcsőket. Ők látják azt, hogy épp kint vagyok, elszívok egy szál cigarettát. Egyedül. Vagy egy lánnyal, aki szintén cigizik. Vagy egy fiúval, aki szintén cigizik és akivel beszélgetünk, mivel ugyanazon a szakon vagyunk, VAGY egy másik fiúval, akivel a napi problémákat, gondokat osztunk meg egymással. És csak ennyit látnak az emberek, hogy beszélgetünk.
Igen, van két fiú az életemben. Ők ketten a legjobb barátnőim. Azok a fiúk, akivel bármikor, bárhol, bármiről képes vagyok elbeszélgetni. Ők nem élnek velem, nem kollégisták. Velük egy füstös kis helyen szoktam találkozni. Van, mikor hetente több, és van, mikor több hetet együttvéve egyetlen alkalommal. De..., velük is csak beszélgetek. És véleményem szerint ebben sincs túl sok rossz.
Más hímnemű egyén viszont nincs. Olyan, akivel beszélgetni szoktam, vagy érintkezni vagy bármi más. Vagy mégis. Ott van még a barátom, aki nagy ritkán bejön a koliba. Általában persze azokon a hétvégéken, amikor nem megyek haza, de érthető okok miatt mégis találkozni szeretnénk. Ő az egyetlen, akivel megpillanthat az ember, aki csak kicsit is figyel. Ő az egyetlen, akinek puszit nyomok az arcára, akinek megfogom a kezét, akivel közelebbi kapcsolatban láthatnak az emberke. De nem. Az emberek mégis azt látják, hogy "már megint" fogom valakinek a kezét, "már megint" egy "új" fiúval beszélgetek. Na igen. De azt nem tudják, hogy majdnem három éve van ugyanaz az ember a z életemben. Abban viszont, ha az utolsó bekezdésben leírtak közül bármit is látnak az emberek, abban sincs semmi rossz. mert miért ne tehetném meg azzal a fiúval ezt, aki bízik bennem, és igazán közel áll hozzám?
Igen, valóban előfrodult már, hogy egy férfival mentem ki tescoba. Sőt, az is előfordult, hogy ruhát venni mentem el vele. Más most így hirtelen nem ugrik be. De tényleg, nem tagadom ezeket. De mondja már meg nekem valaki - legyen oly kedves -, hogy ebben mi a baj? Én az az ember vagyok, aki amikor csak teheti, az öccsével megy el vásárolni. Legyen az egy abc, vagy legyen az egy fehérnemű üzlet. Teljesen mindegy. A lányokban ugyanis hatalmasat csalódtam e téren. A lányok nem merik megmondani, ha egy ruha nem áll jól, nem passzol, vagy nem az én stílusom. A lányok csak annyit mondanak, hogy "ez nagyon jól áll" vagy "neked mindegy, hogy mit veszel fel, úgyis jól áll". Na persze. Tipikus közhelyek. Egyetlen lány van, aki nem ezt mondja. Ő pedig az egyik szobatársam, aki viszont nem jön velem vásárolni. Tehát marad az öcsém, aki megmondja, hogy "fújj", vagy húzza a szemöldökét, vagy a képembe vágja, hogy "hú, de kövér vagy!" És akármilyen hihetetlen nekem pont erre van szükségem. Nem pedig a dicsérő szavakra. Azokat úgysem hiszem el. És abban a fiúban, akivel elmentem egyszer - ismétlem, egyszer! - ruhát vásárolni (nem fehérnemű) benne is reméltem, hogy a második öcsémet láthatom. És valóban így volt. Jó volt. Tetszett az a nap. Viszont azóta megromlott a viszonyunk, elég rendesen és sajnos már nem is beszélünk.
Nem táncolok senkivel összesimulva, mint egy domina (stb.)
Igen, van egy fiú, hangsúlyozom, egy, akivel buliban beszélgetni szoktam. Bulin kívül pedig maximum egy alkalommal havonta. Azért, mert ő az a srác, akivel a szobatársaim bulizni szoktak menni. Viszonylag nagy tag, aki minden buliban ott van. Egyébiránt ő az informatikusunk is, akivel bulin kívül csak akkor beszélek, ha elromlott a gép, vagy év elején a routert kell beállítani (mert lássuk relatívan a dolgokat: mégiscsak nők vagyunk, nem pedig mérnökinformatikusok). Szóval a buliból indultam ugye ki, ahova kéthavonta egyszer, vagy havonta egyszer hajlandó vagyok elmenni, na ott láthatnak esetleg vele. Na nem összesimulva, szexisen táncolni, sőt, még táncolni sem, (én meg a tánc két külön világ), és nem is egymást támogatva láthatnak az emberek, hanem csak szimplán állunk a folyosón, vagy a fal mellett és beszélgetünk. Én bezzeg nem értem, hogy ebben mi a probléma. Miért csinálnak az emberek egy beszélgetésből ekkora problémát? Főleg, ha még partyqrva sem vagyok...
Nem, nem megyek oda sem egy ismert, sem egy idegen helyen egy számomra ismeretlen emberhez azzal, hogy "hozol egy kólát?" és azzal sem, hogy "Csá! Dugunk?". Azzal sem, hogy "szép a szemed"-és lesmárolom. És persze azzal sem, hogy "hy, meg akarlak ismerni (közelebbről is)!". Sőt, még egy általam ismert, jól ismert emberhez sem megyek oda, ha látom, hogy (akár a fiú) haverjaival van. Én az a lány vagyok, aki nem megy oda, aki nem akar odamenni, akihez a férfinak kell odamenni, ha akar valamit (ami persze a beszélgetésben kimerül), de akkor is megmondom, hogy "ha csak egy puncit akarsz, nem jó nőt választottál" ekkor általában visszajön a kérdés: "és ha csak egy puncit akarok, akkor mi van?". Erre pedig az a válasz, hogy "akkor rossz helyen kopogtatsz, Szivem!".
Igen, van egy fiú, akivel a folyosón láthatnak beszélgetni az emberek. Vagy, ha nem a folyosón, akkor a lépcsőnél. Ő az az ember, akivel annó, még elsős koromban bálkirálynő lehettem. Ott lakott, ahol én, de azóta elkerült onnan. Ő volt a bálkirály, én voltam a bálkirálynő. Mégsem csak ezért beszélgetek vele (nagyritkán), hanem azért, mert ő egy olyan ember, aki bízik bennem, tanácsot kér néha, és elmondja ami a szívét nyomja. Én pedig meghallgatom. Mert mindenkinek kell valaki, aki meghallgatja.
Nem, nem állok ki 900 ember elé minimum évente egy szál fürdőruhában, hogy a kollégium szépe legyek. Nem mutogatom magam egy szál bugyiban és egy cafat melltartószerű izében. Azért van némi önkritikám, ami bár tudom, hogy nem látszik, de azért tudom mik a gyenge pontjaim. Az egyik ilyen a fürdőruha. Még senki nem látott ruha nélkül vagy csak annyi ruhában. A barátomat leszámítva természetesen.
Nem rakok ki internetre, akár iwiw, akár facebook magamról pucér, vagy félmeztelen képeket. Nem vagyok az a magamutogatós fajta lány, aki így akar "becserkészni" számtalan férfit. Engem még ne m láttak így, ott, vagy bárhol máshol.
Igen, a kollégiumban is vannak bulik. Olyanok, amik az egész kollégiumra - és olyanok, amik csak egy-egy szintre terjednek ki. Természetesen mivel szintlakó vagyok én is résztveszek ezekben a bulikban. Többnyire. Ez a részvétel annyit jelent, hogyha van valaki ismerős (megjegyzem: LÁNY ismerős), akkor fogom magam, odamegyek (a lányhoz), és leülök beszélgetni. Sosem fiúkhoz ülök le, hanem csak lány(ok)hoz. Főleg akkor, ha mi, vagy az alattunk levő emelet szervezi a bulit, mivel a többi emeletről csak látásból ismerem az embereket, hozzájuk viszont még csak merő véletlenségből sem megyek oda. Inkább nem veszek részt a bulin, hanem felmegyek a saját kis szobámba és elfoglalom magam.
Tehát még a buliban sem megyek oda fiú asztalhoz, még ha ismerek is valakit, még akkor sem. Persze ennek is megvannak az okai, de ez most nem erről szól.
Ha viszont oda megyek (egy nőhöz) beszélgetni, sörözni, vagy borozni, akkor előfordulHAT, hogy az ő ismerősei közül ödajön valaki, bemutatkozik és elkezdünk beszélgetni. Persze, előfordul. És akkor tényleg elkezdek beszélgetni, még akkor is, ha férfi az illető. És igen, egy buli-szerű valamiben, ahol rajtunk kívül még minimum huszan vannak, bár én nem értem, hogy a buliban történő beszélgetésből kiindulva miért gondolják az emberek, hogy egy ribanc vagyok...
Igen, van úgy alkalom adtán, amikor itt vagy ott, ahol éppen találkozunk, olyan férfivel beszélgetek, akinek van barátnője. Oké, elismerem, lehet hogy ez a barátnő szemében nem túl jó pont, de hogy rajta kívül ez más nőket és más férfiakat miért zavar, azt nem értem. Miért nem beszélgethet két, külön kapcsolatban élő ember, aki több éve ismeri egymást? Mert hogy eléggé rossz szemmel néznek ilyenkor az emberek - az is biztos.
Igen, van hogy megiszok egy kávét egy társasjátékokkal teli helyen a volt barátommal. Igen, néha előfordul. Megjegyzem, azóta mindketten 'boldog' párkapcsolatban élünk, persze egymástól teljesen függetlenül. És jólesik néha egy olyan emberrel beszélgetni, aki kicsit jobban ismer, mint az átlagemberek. Néha jó elmondani a dolgokat, megbeszélni saját kapcsolatbeli problémáinkat, beszélgetni a párunkról. És ki lehetne nála alkalmasabb a feladatra? De biztos van valaki, aki jobb erre, mert már ezért is csúnyán néznek ránk.
Nem, nem szoktam beszélgetni a csoporttársaim közül egy fiúval sem. Vagyis régebben valóban volt egy fiú, akinek már akkor is volt barátnője, és tudomásom szerint azóta is együtt vannak. De amikor kikerült az egyetemről, akkor megszakadt a kapcsolatunk és már vele sem beszélgetek. Elnézést, van még egy csoport-, vagyis szaktársam, akivel váltok néha néhány szót, de vele is csak azért, mer néhány szobával mellettem lakik, ugyanabban az épületben, ugyanazon az emeleten, ahol én. De általában vele is csak a suliról. Mert lássuk be, valakitől kell néha jegyzetet, vagy tanácsot kérni egy egy zh-hoz vagy vizsgára. De még szaktásraimmal sem beszélgethetnék, ha a csoporttársaimmal már nem is társalgok?
Apropó, szaktársak! Van egy hímnemű ismerősöm, akivel jegyzet- és államvizsga ügyben eddig (véleményEM szerint) egész jókat elbeszélgettem félévente kb. 2 alkalommal. Tényleg ő az, akire soha meg nem fordult a fejemben, hogy valami is leh(ett volna) közöttünk, és minden egyes alkalommal csak a suliról beszélgettünk. Nem a hobbiról, nem egymás személyiségéről, nem a bulikról, semmi másról csak a tanulásról. Ezáltal nem is ismerjük egymást a hivatalos dolgokon kívül. Mint ma reggel kiderült, ő is ribancnak tart. Nem értem miért, de rá fogok jönni. Ez az oka egyébként annak, hogy most írni kezdtem.
Igen, szégyen-nem szégyen, reggel nyolckor szoktam felkelni. Tíz perc alatt összekapom magam, lemegyek, veszek egy metropolt és elindulok. Kiöntve vár a haboskávém két cukorral és a nagy pohár körtelevem. Ez KELL a felébredéshez. Leülök, minden reggel ugyanahhoz az asztalhoz, ugyanarra a székre. Megfejtem a keresztrejtvényt és a sudokut. Kielemzem a cikkeket, magamban véleményt alkotok róluk. Van néhány ismerősöm, aki szintén kávéval kezdi a napot. Van köztük lány és fiú egyaránt, körülbelül azonos arányban. Néha, "hajnali óra" (=reggel 8/9) illetve zh és vizsga előtt ők is ugyanígy kezdik a napot. Metró, kávé, sudoku, keresztrejtvény... És olyankor leülnek hozzám. És igazuk van. Miért ülnének egy másik asztalhoz, ha az egyiknél egy ismerős arc ül?! Ilyenkor igenis leülnek hozzám nők és férfiak. Van, mikor együtt, van mikor külön. Van olyan reggel, amikor csak nő ül oda mellém, és van olyan nap, amikor csak férfi ül velem szemben. Ez változó.
Igen, járok testnevelés órára. De csak mert kötelező. Csütörtök délelőttönként rendszert a Hattyason vagyok. Yogázom. Szerintem a tisztelt olvasó sejti, hogy ilyenkor a megszokott csoporttársak helyett új csoporttársak közt vagyok és az is sejthető hogy ez nem egy tipikus férfi sportág, és szó mi szó, valóban nem az. Csak nők vagyunk. Volt egy férfi is, de ő már nem jár órára. Kettőn volt összesen. Nem tudom hogy hívják, nem tudok róla semmit. Ebből kiderül szerintem, hogy még beszélgetni sem beszélgetek vele. Minthogy mást sem csináltam, csinálok, vagy fogok csinálni.
Nem fekszem le egyik tanárommal sem - a jobb jegyet vagy a kettest remélve. Nem azért vagyok a kollégiumban, mert van bármi közöm is a felvételihez. Mivel az igazgató NŐ , ezért majdnem kizárható, hogy lefeküdtem volna vele. Sőt, még azt is elmondom, hogy nincs semmilyen leszbikus, vagy biszexuális hajlamom. Bár lehet, hogy néha jól jönne, ha esetleg még tovább folytatják...
