A lányok és a nyakkendő

Fiúk nyakán lógnak
Jó-e ez/nem?
Megszokottá vált
Szeretik-e a fiúk a nyakkendőt?
Fiúk és a sál
jó-e ez?
Így van-e?
Jó lenne-e?
...

Schrödinger's cat

Miért vannak álmaink?

Létezik-e baráti szex?

Létezik-e szerelem?

Okkám borotvája

Fiú-lány barátság

Miért nem tudunk felejteni?

Miért leszünk szerelmesek, ha szenvednünk kell?

Az élet értelme=?

Magány

Nem mondtam, hogy magányos vagyok. Inkább Azt mondom, hogy addig élek, addig vagyok emberek között, addig szeretem az embereket, amíg fiatal vagyok, amíg egyetemista vagyok, mert nekem bárki bármit is mond, nem hizsem, hogy munka, férj, és gyerek mellett járnék társaságba, lenne másokra energiám, érdekelnének ugyanúgy az emberek, mint most, amikor nincs más dolgom, amíg még megtehetem. Habzsolom az életet ilyen szempontból. Szeretek élni. És ehez hozzátartoznak más emberek. addig 'szippantom' magamba ezt az érzést, amíg megtehetem, és elraktározom valahol nagyon mélyen magamban. Hogy sokáig elég legyen...
ennyire egyszerű.

Nyuszi, Hopp!

"Nyuszi ül a fűben,
Ülve szundikálgat,
Nyuszi, talán beteg vagy,
Vagy már nem is ugorhatsz?
Nyuszi Hopp!"

Ismerősen hangzik. Igaz? Még gyerekkorunkból. Valamennyi kisgyerek, biztosan hallottan ezt a dalocskát.
Itt a húsvét. A hétvégén a csokinyuszik és csokitojásoké a főszerep. Mellette pedig ott a főtt tojás, a sonka, és minden mi jó.
A kislány már most elbújik anyukája szoknyája mögé a locsolók elől. De nem azért, mert nem szereti a fiúkat. Csupán azt nem szereti, ha meglocsolják. Félősen elbújik anyuci mögül és mosolyog Pistikére. Pistike a szomszéd fiú. Aki már régóta tetszik Fanninak. De a leányzó lányos zavarában nem mer megszólalni. Mert akkor a kiscsávó megtudná titkán. Ők hat évesek. Mi 22+. És az a legszebb, hogy ez még nálunk is így van. Legalábbis a mi esetünkben. De most nem ez a lényeg.
Húszon felül már kialakulnak kapcsolatok a két nem képviselői között. Haverságok, barátságok, szerelmek. Néha csak titkon szeretjük egymást. Mert ott a harmadik kislány vagy kisfiú. Ebben a történetben az előbbi. Alfonznak barátnője van. Akivel évek-óta együtt él. Nem szerelmes. Nem a barátja. Gyakran veszekszenek. Alfonz boldogtalan. De mit tegyünk? "Megszokás!" 25 éves. A lány valamivel fiatalabb. Kötöttek. Mindketten. Mindkettőnek első szerelme vált valóra. És bírják. Még. A fiú elmondása alapján kéthavonta, félévente van egy-egy hét, amíg "jó". Aztán minden kezdődik előlről. De ezért a kis időért megéri. Nekik. Pedig még a hálószobán belül történtek sem olyanok, mint egy kapcsolaton belül lenniük kellene. Sem az ünnepek. Valami azonban mégis összetartja őket. Mint egy láthatatlan kapocs. Bár az egyik fél biztos szabadságra vágyik, nagyon is, hogy röghöz van kötve. Mert nem mer tenni ellene. Nem mer a saját lábára állni, nem mer 6 év után ismét egyedülállóvá válni. Szíve mélyén szeretné. De nem meri, mert egy biztos pont az életben az a lány. De valóban megér az a fix pont annyi veszekedést, újjt-épést, körömrágást, ajakharapdálást és idegeskedést? Megér annyi évek óta tartó szenvedést ez a rosszul működő kapcsolat? Ezek szerint igen. Szeretném megérteni, de nem tudom.
Pistikének is tetszik Fanni... Már most... De szállnak az évek... És még mindig tetszenek egymásnak, holott már közel sem kisgyerekek. És Pistike nem mer odamenni fannitól. Szeretne, de mer. Talán az elutasítástól fél. Talán attól fél, hogy rosszul fog elsülni a dolog... Pedig talán ő lett volna az igazi!
És nem csak ez a két férfi az egyedüli ezen a bolygón akik "így működnek". Sajnos, nem ők az egyetlenek. Ezek az emberek olyanok, mint a húsvéti nyuszik. Ideig óráig (szeretik ha) jó, máskor viszont kinek kell? ... De marad, mert itt semmi, és senki nem fogja bántani őket. Nem mernek ugrani, mert nem tudják, hogy máshol sokkal jobb is lehet.
Nyuszik ezek a férfiak!

"Energiatakarékos" háztartási gépek

Évek óta talán, de egyre több helyen olvashatjuk a hirdetéseket. "Vegyen energiatakarékos készüléket!" "Cserélje le megunt gépeit!" "Akciós áron az energiatakarékosság"... És még sorolhatnám a plakátokon, szórólapokon található jelmondatokat. De nem akarom. És még nagyon sok ember nem akarja. Mégis ezekkel találkozunk leggyakrabban. Évek óta van egy mosógépem. 'C' kategóriás, tehát elég energiaigényes. Elméletileg legalábbis. Nem nőtt kifejezetten a szívemhez, de jól működik. Volt idő, amikor elromlott, de a szerelő úr olcsón (1-2 ezer Ft, már nem emlékszem pontosan ) megcsinálta. A javítás mondjuk majdnem egy hónapot vett igénybe, így addig máshol oldottam meg a mosást. A következő hónap elején az áramszámlát tanulmányozva meglepődötten ültem a konyhaasztalnál. Nem sokkal kellett kevesebbet fizetnem arra az elmúlt egy hónapra -áramügyileg. Tehát mégsem fogyaszthat nagyon nagyon sokat.
Ma az egyik napilapban olvastam, hogy családonként évente maximum 10 ezer forint megtakarítás lehetséges, ha egy vadonat új gépre cserélem a régi 1995-ös gyártásúmat. Nézzük reálisan a dolgokat. Egy új mosógép, ami energia takarékos is, körülbelül 80 ezer forintnál kezdődik. Nekünk, egyedülállóknak, vagy egyedülálló szülőknek nem mindig van felesleges nyolcvan ezer forintunk a mai világban, amin első dolgaként egy mosógépet vásárolhat az ember. Ráadásul a drágábbat, amitől azt hiszi a kedves vevő, hogy majd apad a villanyszámlája. Aztán beüzemelve az új szerzeményt és tanulmányozva a legfrissebb áramszámlát veszi észre, hogy néhány száz forinttal lett csupán kisebb a csekkesbögre, ha egyáltalán kisebb lett annak értéke. Csalódottság ül a vásárló arcára, nem tudja mitévő legyen. Talán megfordul a fejében, hogy mégiscsak az eredetinél kellett volna maradnia. De már nem viheti vissza. Már nem tehet semmit. Talán nem tájékoztatták eléggé. Talán túl naív volt, túl hiszékeny.
Én nem szeretnék az ilyen vevők sorsára jutni-megmondom őszintén. Maradok a jól bevált réginél. És nincs is fölösleges sok tízezer forintom. Ha lenne, akkor sem egy 'A+++' kategóriás mosógépet vennék, mert mire behozza az évi tízerzer forintokból a saját árát, akkorra menthetetlenül elromlik, és vehetem az újabb sok tízezre példányt. Köszönöm, maradok a réginél.

Föld órája

Figyelemfelkeltés. A globális felmelegedés ellen. Évek óta. Idén is. Szombaton volt. Híres épületek, városok, kisfalvak, csupán néhány ezren. Lekapcsolják a lámpákat. Egy órára. Hogy megállítsuk a globális felmelegedést. Szemfényvesztés. Badarság. Hiába kapcsolják le Ők a villanyt. A hőerőművek nem tartanak szünetet. És az atomerőművek sem. Pedig ők bocsájtják ki a legtöbb szén-dioxidot. Ha viszont ők nem állnak le, akkor annak a négyezer valahányszáz épület áramtalanítása mit sem ér. Ezt is csak egy órára. Ugyan már! Nem vagyunk előrébb. Semmivel. Sokan nem tudják. Pedig az, hogy valahol felkapcsoljuk a lámpákat sokkal nagyobb energiát igényel, mintha lekapcsolva tartanánk.
Csak félig kivilágított Ejfel-toronnyal találkozhat az, aki éjjel megy Párizs egyik legnevezetesebb pontjához. Mekkora csapás! Az Eifel-tornyot egyébként is sokkal jobb nappal megnézni, mint éjszaka. Minek van egyáltalán éjjel világítóberendezésekkel befuttatva? A lakók ne tudjanak nyugodtan aludni. Igen, biztos ez az oka. Nem tudok jobb magyarázatot. Nem, valóban nem láttam, csak képekről ismerem ezt a helyet. De biztosan nem éjszaka fogok elmenni oda.
Kivilágítatlan Empire State Building. Na, és akkor mi van? Bele fognak rokkanni? Vagy bármely más híres épületet alig kivilágítva ha látunk, megnyílik a föld? Vagy mi lesz?
És most gondoljunk csak bele egyetlen éjszaka alatt mennyi izzót, mennyi áramot fogyasztanak ezek? És mi a haszna? És honnan van rá pénze az adott államnak? Tőlünk. Mi, kis adófizetők adjuk a költségek döntő részét. Gazdasági világválság közepén. Amikor családok tucatjai mennek tönkre anyagilag naponta. De kell nekünk a sok kivilágított épület. És kell nekünk sokszor az egyet világítanunk. Hogy odafönn a halottak jobban lássanak... Vagy miért?

Tökéletes főnök

Ella minden reggel 5.20-kor kelt. Felvette áttetsző harisnyáját, fekete szoknyáját, gondosan kivasalt fehér ingét. Tűsarkú és számos kellemes kiegészítő ékesítette a kompzíciót. Nagyon odafigyelt, hogy rendben legyen minden. Odabent ő diktálta a divatot. A sofőr érte ment, és ő vitte haza...Reggel három kávét ivott. Ebéd után kettőt. Fél hétre bent volt az irodában. Este 10.40-kor még dolgozott... Elszántságot, gyorsaságot, precízséget követelt. Mindent most, rögtön, azonnal. A gondolatában nem olvasni-kijavíthatatlan vétek. Sokszor nem ebédelt, sokszor órákkal előrébb hozott egy megbeszélést. Sokszor mély hangú, szomorú, fájó, de hihetetlen nyugodt beszélgetést folytatott alkalmazottaival. Erre rendszerint a fent említett elvárások valamelyikének nem teljesítése miatt került sor. Ha elbocsátásra került sor, egy szóval elintézte. "ENNYI". Ezt mondta akkor is, ha nem tetszett egy kis részlet. Olyan lenéző, kiábrándító, rideg ez a kifejezés. És még ez után legyen jó terv? Jó csapatszellem? Élethez való kedv? Na és dolgozáshoz? Nem volt, aki egy évig bírta volna a cégnél...

Liz 24 éves volt. Legalább 24 évvel fiatalabb Ellánál. Pálya kezdő, friss diplomás. Szerencsét akart próbálni. Több helyre beadta az önéletrajzát. Elsőként ide. Visszahívták. Nem fűztek hozzá túl sok reményt. Se stílusa, se szépsége, se ismerőse, se gyakorlata nem volt. Pont elég ok, hogy ne vegyék fel sehová. Hétfő reggel bement. Meg volt beszélve. Ella ránézett, megkérdezte hogy hívják, mit keres a cégnél, majd a jól bevált, idegtépő hanghordozásával, szívének minden kegyetlenségével annyit mondott: "Ennyi". Liz elmondta, hogy lehetetlen, hogy így működjenek a dolgok, hogy a műköröm hiánya miatt, vagy az L-es ruhaméret miatt ne vegyenek fel egy kitűnő, nagy tudású, dolgozni akaró nőt. Ella visszahívatta. A többiek figyelmeztették a lányt. Szóltak neki, hogy ne nagyon reménykedjen, ne élje bele túlságosan magát a helyzetbe, hátha mégsem sikerül minden az eltervezettek alapján. Így lett. Sokáig volt ott. Nagyon sokáig dolgozott ott. Senki sem gondolta volna. Nehezen rázódott bele. Megváltozott. Korán kelt, későn feküdt. Mellette családja is volt. Nem egy egyedülálló, szingli nőről beszélünk, akinek semmi dolga csak a munkájával kell foglalkoznia. Nem. Ő nem ilyen volt. Számtalan felé kellett volna szakadnia, több helyen ott lenni egyszerre. Persze nem tudott. Ez az egy dolog ne m ment neki. Mégis sikerült valahogy mindig megoldania. Nem egyszer és nem kétszer lett volna szüksége egy alteregóra, egy hasonmásra, vagy ikertestvérre. De ő, egyedülálló, különleges nő volt. Olyan feladatokat látva el, amiket mások nem tudnak, ami más számára véghezvihetetlennek tűnt. Ő mind megoldotta. Csak józan ész, memória, és folytonos rohanás kellett hozzá. Semmi más. Az egyetlen nő, akinek sikerült megtenni a lehetetlent, az egyetlen, akire rámosolygott a főnöke (megjegyzem egyetlen egyszer), az ő volt. Az egyetlen, akit hónapok után nem szidott le minden reggel-délben-este Ella, És az egyetlen, akivel bizalmas információkat osztott meg. Mindezt persze csak közel egy év munkaviszony után. Érthető azonban, hogy miért.

Tehát milyen a tökéletes főnök?
Olyan, mint Ella!
Olyan, aki szigorú, akinek van tekintélye, aki mellett igenis rohan az élet, naprakész vannak a dolgok, minden úgy halad, ahogy haladnia kell. Olyan ember, akire felnéznek az emberek, s ez a felnézés már félelemmé alakul át majdnem. Aki irányít, aki tempósan diktálja a dolgokat, aki ki nem látszik a tennivalók közül (erre valók az asszisztensek és beosztottak). Egy olyan valaki, aki a mában él, de a holnapot tervezi. Aki hónapokkal előrébb jár, mint ahol kellene. Akit nem rendít meg családi tragédia, egy válás, vagy a síró gyerekek. Olyan, aki követel, aki tisztelet óhajt, aki kocsonyaként remegteti meg minden hozzá betérő alacsonyabb rendű egyént. Akinek a hangvétele szánalmat ébreszt, aki nyugodt lelkiismerettel alázza porig a beosztottakat. Aki nem mosolyog, nem bizalmaskodik, de nem is üvöltözik senkivel.
Ilyen, Ella.

És hogy szeretjük-e az ilyen főnököt? Ez nem kérdés. Utáljuk. Mi, hétköznapi emberek, amikor ott vagyunk Liz helyében gyűlöljük Ellát. Mert kihasznál, mert semmi kedvesség nincs benne, mert nem nevetünk együtt ebédszünetben. DE(!) hálásnak kellene lennünk, hogy mellette dolgozhatunk. Ha nem ő a főnök, akkor bizonyára nem haladnánk sehová, senki nem dolgozna, a munkahelyi pletykák fellendülnének, nem lenne fiatalos a cég korszerkezete, örökös fecsegés, nyafogás venné kezdetét. Mindenki Ellát nyaggatná a piti kis kérdéseivel. Bár Ő nem foglalkozik ezekkel, így próbál önállóságra nevelni. Kérdezzen valaki mástól. De ne a főnöktől. Ő a tiltott gyümölcs, a mérgeskígyó, és az almafa egyaránt. Aki pedig almát szakasztani kíván, annak "Ennyi".

Ribanc vagyok? Nem!

Nem fekszek le senkivel. Csak azzal, akibe szerelmes vagyok. Az emberek viszont nem ezt hiszik. Mert minden férfinak nagy a szája. Szeret terjeszteni különféle pletykákat. Ettől nagyobbnak látszik. Gondolja az illető. És valóban így van. Abba bezzeg bele sem gondol, hogy ezzel más ember lelkébe tipor.

Nem öltözködök kurvásan. Egyáltalán nem. Kihívóan is csak nagyon nagyon ritkán. Bent a szobámban, ahol nem lát senki.

Nem hívok be senkit a szobámba, aki hímnemű. Arról pedig nem tehetek, hogy ők jönnek. Sokszor, nagyon sokszor nekem is kínos a dolog. Akkor amikor csak ketten vagyunk, és akkor is, amikor ott vannak a szobatársaim.

Nem megyek más fiúk szobájába. Még akkor sem, ha hívnak. Először azért, mert ott is igencsak kényelmetlenül érzem magam, másodszor azért, mert félek attól, hogy az illető letámad, harmadszor azért, mert (ÉN!) semmit sem akarok a másik féltől.

Igen, szoktam beszélgetni fiúkkal.
Azokkal, akik odajönnek, és állítólag meg akarnak ismerni. Ilyenkor is azzal kezdem a mondandóm, hogy nekem van barátom, másodszor pedig mindig kikötöm azt, hogy csak "barátok" legyünk. Semmi több, semmi más, és megkérdezem, hogy tudna-e szimplán a barátom lenni. Erre többnyire "igen" a válasz. Akkor pedig mi rossz van abban, ha egy férfival beszélgetek? És ismétlem, csak beszélgetünk, nevetünk vagy maximum megiszunk együtt egy kávét. De azt sem mindig. Csak nagyon ritkán.

Igen, vannak azok a fiúk, akik odajönnek a dohányzóban, és megkérdezik, hogy "Mi újság?" Erre én azt szoktam mondani, hogy "semmi különös". Vagy nagy ritkán elmondom, ha van valami bajom, és megbízhatónak tartom az illetőt. Vissza is szoktam kérdezni, hogy "és veled mizújs?" Erre válaszol. Vannak lányok, és vannak fiúk is, akik nem lifteznek, ha az emeletek között csak 2-3 emelet tesznek meg. Ők a lépcsőket használják közlekedésre. Néha a dohányzóban található lépcsőket. Ők látják azt, hogy épp kint vagyok, elszívok egy szál cigarettát. Egyedül. Vagy egy lánnyal, aki szintén cigizik. Vagy egy fiúval, aki szintén cigizik és akivel beszélgetünk, mivel ugyanazon a szakon vagyunk, VAGY egy másik fiúval, akivel a napi problémákat, gondokat osztunk meg egymással. És csak ennyit látnak az emberek, hogy beszélgetünk.

Igen, van két fiú az életemben. Ők ketten a legjobb barátnőim. Azok a fiúk, akivel bármikor, bárhol, bármiről képes vagyok elbeszélgetni. Ők nem élnek velem, nem kollégisták. Velük egy füstös kis helyen szoktam találkozni. Van, mikor hetente több, és van, mikor több hetet együttvéve egyetlen alkalommal. De..., velük is csak beszélgetek. És véleményem szerint ebben sincs túl sok rossz.
Más hímnemű egyén viszont nincs. Olyan, akivel beszélgetni szoktam, vagy érintkezni vagy bármi más. Vagy mégis. Ott van még a barátom, aki nagy ritkán bejön a koliba. Általában persze azokon a hétvégéken, amikor nem megyek haza, de érthető okok miatt mégis találkozni szeretnénk. Ő az egyetlen, akivel megpillanthat az ember, aki csak kicsit is figyel. Ő az egyetlen, akinek puszit nyomok az arcára, akinek megfogom a kezét, akivel közelebbi kapcsolatban láthatnak az emberke. De nem. Az emberek mégis azt látják, hogy "már megint" fogom valakinek a kezét, "már megint" egy "új" fiúval beszélgetek. Na igen. De azt nem tudják, hogy majdnem három éve van ugyanaz az ember a z életemben. Abban viszont, ha az utolsó bekezdésben leírtak közül bármit is látnak az emberek, abban sincs semmi rossz. mert miért ne tehetném meg azzal a fiúval ezt, aki bízik bennem, és igazán közel áll hozzám?

Igen, valóban előfrodult már, hogy egy férfival mentem ki tescoba. Sőt, az is előfordult, hogy ruhát venni mentem el vele. Más most így hirtelen nem ugrik be. De tényleg, nem tagadom ezeket. De mondja már meg nekem valaki - legyen oly kedves -, hogy ebben mi a baj? Én az az ember vagyok, aki amikor csak teheti, az öccsével megy el vásárolni. Legyen az egy abc, vagy legyen az egy fehérnemű üzlet. Teljesen mindegy. A lányokban ugyanis hatalmasat csalódtam e téren. A lányok nem merik megmondani, ha egy ruha nem áll jól, nem passzol, vagy nem az én stílusom. A lányok csak annyit mondanak, hogy "ez nagyon jól áll" vagy "neked mindegy, hogy mit veszel fel, úgyis jól áll". Na persze. Tipikus közhelyek. Egyetlen lány van, aki nem ezt mondja. Ő pedig az egyik szobatársam, aki viszont nem jön velem vásárolni. Tehát marad az öcsém, aki megmondja, hogy "fújj", vagy húzza a szemöldökét, vagy a képembe vágja, hogy "hú, de kövér vagy!" És akármilyen hihetetlen nekem pont erre van szükségem. Nem pedig a dicsérő szavakra. Azokat úgysem hiszem el. És abban a fiúban, akivel elmentem egyszer - ismétlem, egyszer! - ruhát vásárolni (nem fehérnemű) benne is reméltem, hogy a második öcsémet láthatom. És valóban így volt. Jó volt. Tetszett az a nap. Viszont azóta megromlott a viszonyunk, elég rendesen és sajnos már nem is beszélünk.

Nem táncolok senkivel összesimulva, mint egy domina (stb.)

Igen, van egy fiú, hangsúlyozom, egy, akivel buliban beszélgetni szoktam. Bulin kívül pedig maximum egy alkalommal havonta. Azért, mert ő az a srác, akivel a szobatársaim bulizni szoktak menni. Viszonylag nagy tag, aki minden buliban ott van. Egyébiránt ő az informatikusunk is, akivel bulin kívül csak akkor beszélek, ha elromlott a gép, vagy év elején a routert kell beállítani (mert lássuk relatívan a dolgokat: mégiscsak nők vagyunk, nem pedig mérnökinformatikusok). Szóval a buliból indultam ugye ki, ahova kéthavonta egyszer, vagy havonta egyszer hajlandó vagyok elmenni, na ott láthatnak esetleg vele. Na nem összesimulva, szexisen táncolni, sőt, még táncolni sem, (én meg a tánc két külön világ), és nem is egymást támogatva láthatnak az emberek, hanem csak szimplán állunk a folyosón, vagy a fal mellett és beszélgetünk. Én bezzeg nem értem, hogy ebben mi a probléma. Miért csinálnak az emberek egy beszélgetésből ekkora problémát? Főleg, ha még partyqrva sem vagyok...

Nem, nem megyek oda sem egy ismert, sem egy idegen helyen egy számomra ismeretlen emberhez azzal, hogy "hozol egy kólát?" és azzal sem, hogy "Csá! Dugunk?". Azzal sem, hogy "szép a szemed"-és lesmárolom. És persze azzal sem, hogy "hy, meg akarlak ismerni (közelebbről is)!". Sőt, még egy általam ismert, jól ismert emberhez sem megyek oda, ha látom, hogy (akár a fiú) haverjaival van. Én az a lány vagyok, aki nem megy oda, aki nem akar odamenni, akihez a férfinak kell odamenni, ha akar valamit (ami persze a beszélgetésben kimerül), de akkor is megmondom, hogy "ha csak egy puncit akarsz, nem jó nőt választottál" ekkor általában visszajön a kérdés: "és ha csak egy puncit akarok, akkor mi van?". Erre pedig az a válasz, hogy "akkor rossz helyen kopogtatsz, Szivem!".

Igen, van egy fiú, akivel a folyosón láthatnak beszélgetni az emberek. Vagy, ha nem a folyosón, akkor a lépcsőnél. Ő az az ember, akivel annó, még elsős koromban bálkirálynő lehettem. Ott lakott, ahol én, de azóta elkerült onnan. Ő volt a bálkirály, én voltam a bálkirálynő. Mégsem csak ezért beszélgetek vele (nagyritkán), hanem azért, mert ő egy olyan ember, aki bízik bennem, tanácsot kér néha, és elmondja ami a szívét nyomja. Én pedig meghallgatom. Mert mindenkinek kell valaki, aki meghallgatja.

Nem, nem állok ki 900 ember elé minimum évente egy szál fürdőruhában, hogy a kollégium szépe legyek. Nem mutogatom magam egy szál bugyiban és egy cafat melltartószerű izében. Azért van némi önkritikám, ami bár tudom, hogy nem látszik, de azért tudom mik a gyenge pontjaim. Az egyik ilyen a fürdőruha. Még senki nem látott ruha nélkül vagy csak annyi ruhában. A barátomat leszámítva természetesen.

Nem rakok ki internetre, akár iwiw, akár facebook magamról pucér, vagy félmeztelen képeket. Nem vagyok az a magamutogatós fajta lány, aki így akar "becserkészni" számtalan férfit. Engem még ne m láttak így, ott, vagy bárhol máshol.

Igen, a kollégiumban is vannak bulik. Olyanok, amik az egész kollégiumra - és olyanok, amik csak egy-egy szintre terjednek ki. Természetesen mivel szintlakó vagyok én is résztveszek ezekben a bulikban. Többnyire. Ez a részvétel annyit jelent, hogyha van valaki ismerős (megjegyzem: LÁNY ismerős), akkor fogom magam, odamegyek (a lányhoz), és leülök beszélgetni. Sosem fiúkhoz ülök le, hanem csak lány(ok)hoz. Főleg akkor, ha mi, vagy az alattunk levő emelet szervezi a bulit, mivel a többi emeletről csak látásból ismerem az embereket, hozzájuk viszont még csak merő véletlenségből sem megyek oda. Inkább nem veszek részt a bulin, hanem felmegyek a saját kis szobámba és elfoglalom magam.
Tehát még a buliban sem megyek oda fiú asztalhoz, még ha ismerek is valakit, még akkor sem. Persze ennek is megvannak az okai, de ez most nem erről szól.
Ha viszont oda megyek (egy nőhöz) beszélgetni, sörözni, vagy borozni, akkor előfordulHAT, hogy az ő ismerősei közül ödajön valaki, bemutatkozik és elkezdünk beszélgetni. Persze, előfordul. És akkor tényleg elkezdek beszélgetni, még akkor is, ha férfi az illető. És igen, egy buli-szerű valamiben, ahol rajtunk kívül még minimum huszan vannak, bár én nem értem, hogy a buliban történő beszélgetésből kiindulva miért gondolják az emberek, hogy egy ribanc vagyok...

Igen, van úgy alkalom adtán, amikor itt vagy ott, ahol éppen találkozunk, olyan férfivel beszélgetek, akinek van barátnője. Oké, elismerem, lehet hogy ez a barátnő szemében nem túl jó pont, de hogy rajta kívül ez más nőket és más férfiakat miért zavar, azt nem értem. Miért nem beszélgethet két, külön kapcsolatban élő ember, aki több éve ismeri egymást? Mert hogy eléggé rossz szemmel néznek ilyenkor az emberek - az is biztos.

Igen, van hogy megiszok egy kávét egy társasjátékokkal teli helyen a volt barátommal. Igen, néha előfordul. Megjegyzem, azóta mindketten 'boldog' párkapcsolatban élünk, persze egymástól teljesen függetlenül. És jólesik néha egy olyan emberrel beszélgetni, aki kicsit jobban ismer, mint az átlagemberek. Néha jó elmondani a dolgokat, megbeszélni saját kapcsolatbeli problémáinkat, beszélgetni a párunkról. És ki lehetne nála alkalmasabb a feladatra? De biztos van valaki, aki jobb erre, mert már ezért is csúnyán néznek ránk.

Nem, nem szoktam beszélgetni a csoporttársaim közül egy fiúval sem. Vagyis régebben valóban volt egy fiú, akinek már akkor is volt barátnője, és tudomásom szerint azóta is együtt vannak. De amikor kikerült az egyetemről, akkor megszakadt a kapcsolatunk és már vele sem beszélgetek. Elnézést, van még egy csoport-, vagyis szaktársam, akivel váltok néha néhány szót, de vele is csak azért, mer néhány szobával mellettem lakik, ugyanabban az épületben, ugyanazon az emeleten, ahol én. De általában vele is csak a suliról. Mert lássuk be, valakitől kell néha jegyzetet, vagy tanácsot kérni egy egy zh-hoz vagy vizsgára. De még szaktásraimmal sem beszélgethetnék, ha a csoporttársaimmal már nem is társalgok?
Apropó, szaktársak! Van egy hímnemű ismerősöm, akivel jegyzet- és államvizsga ügyben eddig (véleményEM szerint) egész jókat elbeszélgettem félévente kb. 2 alkalommal. Tényleg ő az, akire soha meg nem fordult a fejemben, hogy valami is leh(ett volna) közöttünk, és minden egyes alkalommal csak a suliról beszélgettünk. Nem a hobbiról, nem egymás személyiségéről, nem a bulikról, semmi másról csak a tanulásról. Ezáltal nem is ismerjük egymást a hivatalos dolgokon kívül. Mint ma reggel kiderült, ő is ribancnak tart. Nem értem miért, de rá fogok jönni. Ez az oka egyébként annak, hogy most írni kezdtem.

Igen, szégyen-nem szégyen, reggel nyolckor szoktam felkelni. Tíz perc alatt összekapom magam, lemegyek, veszek egy metropolt és elindulok. Kiöntve vár a haboskávém két cukorral és a nagy pohár körtelevem. Ez KELL a felébredéshez. Leülök, minden reggel ugyanahhoz az asztalhoz, ugyanarra a székre. Megfejtem a keresztrejtvényt és a sudokut. Kielemzem a cikkeket, magamban véleményt alkotok róluk. Van néhány ismerősöm, aki szintén kávéval kezdi a napot. Van köztük lány és fiú egyaránt, körülbelül azonos arányban. Néha, "hajnali óra" (=reggel 8/9) illetve zh és vizsga előtt ők is ugyanígy kezdik a napot. Metró, kávé, sudoku, keresztrejtvény... És olyankor leülnek hozzám. És igazuk van. Miért ülnének egy másik asztalhoz, ha az egyiknél egy ismerős arc ül?! Ilyenkor igenis leülnek hozzám nők és férfiak. Van, mikor együtt, van mikor külön. Van olyan reggel, amikor csak nő ül oda mellém, és van olyan nap, amikor csak férfi ül velem szemben. Ez változó.

Igen, járok testnevelés órára. De csak mert kötelező. Csütörtök délelőttönként rendszert a Hattyason vagyok. Yogázom. Szerintem a tisztelt olvasó sejti, hogy ilyenkor a megszokott csoporttársak helyett új csoporttársak közt vagyok és az is sejthető hogy ez nem egy tipikus férfi sportág, és szó mi szó, valóban nem az. Csak nők vagyunk. Volt egy férfi is, de ő már nem jár órára. Kettőn volt összesen. Nem tudom hogy hívják, nem tudok róla semmit. Ebből kiderül szerintem, hogy még beszélgetni sem beszélgetek vele. Minthogy mást sem csináltam, csinálok, vagy fogok csinálni.

Nem fekszem le egyik tanárommal sem - a jobb jegyet vagy a kettest remélve. Nem azért vagyok a kollégiumban, mert van bármi közöm is a felvételihez. Mivel az igazgató NŐ , ezért majdnem kizárható, hogy lefeküdtem volna vele. Sőt, még azt is elmondom, hogy nincs semmilyen leszbikus, vagy biszexuális hajlamom. Bár lehet, hogy néha jól jönne, ha esetleg még tovább folytatják...

"B" bolygó

Rengeteget gondolkodom ezen... Tényleg nagyon sokat. ezen az űrös dolgon. Viszont a jelenlegi helyzetünk szerint sajnos vagy nem sajnos "Nincs B bolygónk". Ez a mostani klímakonferencia jelmondata. Nincs B bolygó, ahova az emberiség a problémái elől elmenekülhetne. Nincs olyan mód, hogy máshonnan szerezzünk nyersanyagot - mármint másik bolygóról. Nincs olyan, hogy tömegeket exportálunk más földhöz hasonló bolygóra. Egyszerűen még a mai napig nem találtak ilyet. Tudom hogy ideig óráig megfelelő lenne egy földnél kisebb bolygó is, viszont egy idő után már azt is túlélnénk, és teljesen tönkretennénk. Meg akkor m i lenne? Egyik bolygó bombázza a másikat. Mert mindig van egy elmebeteg, aki nem tud békésen élni. És ez sajnálatos módon nem csak a filmekben, hanem a valóságban is így van. Szerintem. Szóval ha ne adj Isten, mégiscsak találnánk egy másik bolygót, ami talán lakható lenne, akkor sem mennék oda. És ha rajtam múlna, nem engednék oda senkit. Lehet, hogy nem ismernénk meg alaposan, nem tudnánk biztosan, a feltételeit, a mozgását, a szerkezetét, a felépítését... Ehhez még a csillagászatnak is nagyon sokat kell fejlődnie, vagy csak szimplán találnunk kell egy megfelelő bolygót.

"Léteznek-e érzelmek?" - Válasz

Szóval
Első kérdés: „lehet-e olyan, hogy valaki nem ismeri fel az érzelmeket?” Szerintem nem. Szerintem nincs ilyen ember, viszont olyan van, hogy valaki nem akarja felismerni. Valami oknál fogva nem meri felvállalni, belső tulajdonságok miatt, valami elfojtási kényszer miatt. Nemtudom hogy ez a „kényszer” hogy alakult ki, vagy hogy mi hozhatja létre. Ahhoz alaposabb vizsgálatra lenne szükség.
Nem, nincs olyan, hogy valaki csak ösztönszerűen cselekszik. Az ember a majomtól származik. Nem vitatom. A majom mint bármely más állat a Földön, valóban egy ösztönlény. De pont az érzelmek, ezek azok, amivel többek vagyunk az állatnál. Nem ösztönszerűen szaporodunk, tudunk gondolkodni, és vannak érzéseink. Nincs olyan szerintem hogy valaki csak ösztönszerűen cselekszik, semmi más miatt. Ha nincsenek érzelmek, akkor nincs önzőség. Ha nem lenne önzőség, akkor nem rombolnánk le a világot, akkor nem próbálnánk meg eltiporni a másik embert, akkor nem lenne káröröm, nem irigyelnénk a másikat. Persze, biztos van köze ehhez a biológiának is. Lehet hogy biológiai úton valóban meg lehetne magyarázni egykét dolgot, de nem az összeset, koránt sem az összeset. Jó. Ebből nem fogod megérteni hogy miről beszélek. Kezdjük az elején!
A testünk folyamatosan változik. (biológia). Ezekre a változásokra az ember reagál. Tudattal, vagy tudatalattival. De valami válasz érkezik minden változásra amit észreveszel magadon (pl. borotválkozol. Miért borotválkozol? Azért mert meg akarsz felelni a társadalmi normáknak, azért mert tetszeni akarsz valakinek, azért mert zavar a szakállad, vagy csak azért hogy ne legyen ott? Teljesen mindegy miért. Valamiért mégiscsak minden harmadik nap odaállsz a tükör elé, belenézel és végigfut az agyadon az, hogy meg kellene borotválkozni. Mert már túl nagy. Valamiért mindig úgy érzed hogy túl nagy. Lehet hogy csak megszokás. De a megszokás is kialakult valamiért és valahogyan. Felnőttél, idősebb lettél, változik a tested, a biológiai órád egyre csak kattog, és ezzel együtt a tested is változik -> borotválozol). Reggel, amikor kezedbe veszed azt a borotvát, érzel valamit. Ne mondd hogy ösztönszerűen borotválkozol. Az első alkalommal, amikor ezt tetted, akkor is kellett hogy legyen valami oka, mert a majmok nem borotválkoznak ösztönszerűen…Amikor észreveszed, hogy változik a tested, bármi legyen is az, nem csak a szakállad nő (tudom ez elég hülye példa volt), hanem bármi más ami megváltozik kell hogy érezz valamit. El kell hogy jusson a tudatodig, és reagálnod is kell erre a változásra. Az pedig ahogy reagálsz, az amit gondolsz, az abból jön az érzelem.
Azt mondtad, vissza szoktál emlékezni arra, amikor valaki valami poént süt el, vagy viccet mesél. Azt mondtad nevetsz rajta. És miért nevetsz? Mi az, amiért nevetsz? Mondjuk azért, mert felfogtad a poént, felfogtad a másik ember mondanivalóját. Akkor, amikor ez eljutott a tudatodig, akkor is ki kellett, hogy alakuljon benned valamiféle érzelem. Jókedved lett, jólérezted magad, megfeszültek az arcizmaid hiszen nevettél. A nevetést kiváltotta valami. És mi ez a valami? Egy élmény. És az a pillanat, amikor rájöttél hogy mit jelentenek azok a szavak, amiket az imént hallottál. Amikor eljutott a tudatodig, kialakult benned egy kép. És ezt a „kép”-et nevezik érzelemnek.
Azt is mondtad egyszer, hogy félsz. Jó, azt nem vallottad be, hogy félsz, de mondtad, hogy egy számodra idegen helyen sötétben (az én fordításom szerint – majdnem) félsz. Akkor ez a félelem sem valódi? Ha nem léteznek érzelmek, akkor mért fog el valami fura érzés? Jó, tudom fogalmat fogalommal nem magyarázunk, de akkor te is furán érzed magad. Mert nem egy megszokott környezetben vagy. Persze, ösztönszerűen elmész onnan, és próbálsz mielőbb számodra ismert helyekre evezni. Elhiszem hogy a válasz az ösztönszerű. De az, ami ezt a választ kiváltja, az valami különleges helyzet. Az, ami ebben a különleges helyzetben történik a testeddel, a gondolataiddal, és a „lelkeddel”, az az, amikor érzel valamit. Lehet, hogy nem tudod megfogalmazni, de valami megváltozik olyankor.
Sokszor bebizonyítottad már hogy tudsz gondolkodni. És mégis miken szoktál gondolkodni? Csak a történelem során bekövetkezett vagy éppen be nem következett dolgokon, csak azokon amik már megtörténtek? Semmi máson? Esetleg egy fantáziavilágon? A túlvilágon? A „milenne ha…” dolgokon? Vagy azon is gondolkodsz hogy mi lenne, ha (ne adj Isten) egy közeli hozzátartozód meghalna. (tudom rossz dolog ilyennel példálozni – bocsánat), de mi lenne akkor? Sírnál? Nem sírnál? Mi lenne, ha ott állnál felette a sírjánál, amikor még fenn van a felszínen egy koporsóban? Nem gondolkodnál el azon, hogy milyen lesz majd holnap, holnapután, vagy egy év mulva, ha nem lesz többé? Nem fordulna meg a fejedben, hogy de rossz lesz, mert nem lesz aki meghallgasson, aki veled együtt örüljön? Igen, tudom hogy az élet megy tovább, előre meg volt írva, vagy mi alakítottuk így a cselekményeket. Lehet. Most az teljesen mindegy, hogy miért, ki hibájából és kiéből nem, de így alakult. Elment, nincs többé. Nem hiányozna? Nem lennél szomorú? Nem hullajtanál érte egyetlen egy könnycseppet sem, holott tudod, hogy milyen jó volt vele, és hogy talán épp érted halt meg? Az életét is képes lett volna odaadni azért, hogy te élj, hogy boldogulj, és bármikor, bármiben, és bárhogy is segített volna, bármilyen problémád lett volna. És most már nincs. Már nincs többé egy kedves szava… Ne mondd, hogy nem lenne rossz. És ha már azt érzed, hogy de igen, rossz lenne, akkor igenis érzel valamit.
Az emberek beszélnek. Igen, ez is egy emberi tulajdonság. A beszéd. Hogy jön ez most ide? Jó kérdés. Tegyük fel: van egy személy. Jól ismered. Nem a legjobban, vannak titkai, vannak heppjei, de nagyjából ismered, tudsz róla néhány dolgot. És van egy másik személy. Egy olyan valaki, akit nagyon jól ismersz. (nem mondom hogy teljesen – mert olyan ember nincs). Az az ember, akit jobban ismersz, mondd neked valamit az előző emberről. Egy olyan információt, ami homlokegyenest mást sugall, mint amit te eredetileg gondoltál róla. A második meggyőz arról, hogy igaza van, és ez nem holmi pletyka, hanem biztos információ. Ha elég meggyőző, akkor kezdesz hinni neki. Amikor kezdesz hinni neki, akkor elgondolkodsz. Elgondolkodsz azon, hogy ez hogy lehetséges, hiszen te hittél annak (az első) személynek, te bíztál benne. Vajon tényleg lehetséges?... Gondolkodsz…. Összezavarodsz… és az agyadban a biztos információk helyét átveszi a káosz. A káoszt az érzelmek alakítják ki. Azok, amik eddig voltak, és az, ami most jött. Két gondolat. „összecsapás”. Keverednek, kavarodnak a gondolatok. De gondolatok ezek egyáltalán? Tényleg gondolatok? Nembiztos. Lehet, hogy ezek többek annál. Lehet, hogy ezek már érzelmek.
Az ember egy cselekvő lény. Néha kötelességből, néha önszorgalomból, néha csak úgy tesz dolgokat miért ne alapon? Amikor az ember csinál valamit, akkor is van valami ami ki kell, hogy alakuljon benne. Az, hogy nem szereti ezt a munkát csinálni, de muszáj, különben kirúgják. Az, hogy „vajon sikerült a zh-m amit tegnap írtam? De jó lenne ha sikerülne”… Tanulsz. Tegyük fel hogy nem szeretsz tanulni. De muszáj. Igaz, hogy csak nyögve-nyelősen megy (elnézést a kifejezésért), de nincs más választásod, különben kirúgnak az egyetemről. Szívesebben csinálnál pedig tanulás helyett valami mást. Hát igen. És észre se vetted, de már megint kialakult benned egy érzelem. Az, hogy utálod, legalábbis nem szereted a munkád, ami jelen esetben a tanulással egyenlő. És ez a „nem szeretem” dolog, ez is egy érzés.
50 éves vagy. Kicsit elfáradtál már, hiszen 25 éve egyfolytában ugyanazt csinálod. Nap mint nap, reggeltől estig. Azt csinálod, amit nem szeretsz. Nem szereted a főnököd, mert mindig megszívat (upsz egy érzés), és nem szereted amit csinálsz, mert 25 év akárhogy is nézzük, már elég volt abból, hogy mindig csak bent ülsz a 4 fal között, ülsz a gép előtt, és nem csinálsz semmi mást, csak a különböző projekteket, vagy ne adj Isten olyan munkád van, amit elvből ki nem állhatsz, viszont csak itt tudtál elhelyezkedni. Ilyenkor azért már elgondolkodik az ember, hogy mi lett volna ha… Ha mást tanulsz az egyetemen, ha többhelyre beadod a jelentkezési lapot… Szóval jönnek a ’mi lett volna ha…’ dolgok. És ezek miért jönnek? Azért mert az életed elmúlt, valahol legbelül fájó periódusai jutnak eszedbe. És persze az az állapot, amit most átélsz. Persze, nemtudom, hogy mi lesz 25 év mulva, lehet hogy imádni fogod az állásod (upsz még egy érzelem), de az is lehet, hogy teljesen semleges lesz számodra. Mert mindennap bemész, leülsz, elvégzed a dolgod, és hazajössz. Persze. Ha nem érzel semmit, ha mindez nem kavar fel benned semmit, és nem érint meg sehol, akkor valóban nincsenek érzéseid. De most őszintén! Mennyi erre az esély? Hogy semlegesek lesznek számodra a kollégáid, a főnököd, és a napi monoton feladatok. Lehet, hogy így lesz, de én ebben most per pillanat nem hiszek. De lehet, hogy tévedek.
Aztán. Ott van még az is, hogy én hiszek abban, hogy mindenki egy értékes ember. A maga módján, de mindenki valamilyen szempontból értékes. Mert senki sem születik csak véletlen. Én hiszek a sorsban (gondolom te nem – de most az én véleményem kérdezted). Szóval szerintem mindenkinek van valami feladata, szerintem mindenkinek van valami célja. -> mindenki értékes egyén valamilyen módon. Az, hogy azt mondom hogy mindenki értékes, ez nem azt jelenti, hogy azért értékes, mert így vagy úgy néz ki. És még csak nem is biztos, hogy azért értékes, mert ezt vagy azt teszi – mert lehet hogy meg van rá az oka hogy azt tegye (legyen az akár jó, vagy akár rossz). [[[[Hanem az adja valakinek az értékességét, ahogyan gondolkodik, és az, amit gondol. Hiába mutatja hogy ő egy ilyen olyan tök szuper zseniális elme, holott nincs így, hanem csak a látszat kedvéért teszi így. Ez baromság. Attól hogy ezt mutatja, attól még nem lesz értékesebb. Egy kicsit sem, sőt. Pont az ellenkezőjét éri el ezzel. ]]]] Az, hogy ki hogyan gondolkodik, azt pedig jelen esetben akármilyen hihetetlen is, de az érzelmek vezérlik. Pl. azzal, hogy te egy bombát zúdítanál a világ valamennyi politikusára, annak is megvan az oka. Azért, mert sok embert megöltek, azért mert rosszul végzik a munkájukat, azért mert nem igazságos ez a rendszer így ahogy van. Azzal, hogy te ezt így felvállalod, azzal, hogy te igenis az emberekért szeretnél valamit tenni, a hétköznapi, kis emberekért, valami jót, valamit aminek következményeként esetleg kevesebbet szenvednek, ez máris elárult rólad valamit. Van benned egy kis jóérzés, egy kis jót akarás, vagy valami, amit most per pill. Nemtudok megmondani hogy mi, mert még nem jöttem rá teljesen, de ha tényleg egy szimpla ösztönlény lennél, akkor nem érdekelnének téged a kisemberek, és nem lenne semmi okod arra, hogy felrobbantsd a nagyokat. Mert mit számítana az neked? Most viszont nagyon is számít. Számít, különben nem tennél ilyet. És ez nem írható a racionális gondolkodás számlájára. Ezt nemhiszem hogy csak azért tennéd, mert elgondolkodtál, és erre jutottál. Nemhiszem, hogy ész érvekkel ezt alá tudnád támasztani, hogy csak gondolkodtál és ezt láttad jónak. Nem. Azért ezt tennéd, mert gondolkodtál azért, mert láttad, hogy ez nekünk nem jó, és ha ez nekünk nem jó, akkor változtassunk rajta. Ezért teszed azt, amit teszel. Az, amiből az fakad, hogy változtatni szeretnél, az maga egy érzelem!
Tegyük fel, hogy nagyon nagyon régen meg szerettél volna szerezni valamit. Nagyon akartad, és nagynehezen sikerült is, és a tiéd lett. Ez lehet egy személytől kezdve egy tábla csokiig, bármi, csak az a lényeg, hogy valami nagyon régóta áhított tárgy/személy legyen. Mi lenne akkor, ha ezt a dolgot egy betolakodó fenyegetné. Ha valaki el akarná tőled venni. És nem is csak az, hogy el akarja venni tőled, hanem az, hogy meg is kaparintja. Egyre közelebb kerül hozzá, de te nem akarod odaadni. Már majdnem az övé…. Ilyenkor átengeded neki? Ilyenkor hagyod, hogy az övé legyen, és hagyod kicsúszni a kezed közül? Nem is harcolsz? Nem is küzdesz? Elárulom: Teljesen mindegy, hogy küzdesz-e vagy nem. Ez most nem számít. Csak az számít, hogy mi megy végbe RAJTAD/BENNED. Hát ja. Normál esetben ez a féltékenység. Ez, amit ilyenkor érzel. Amikor már majdnem elvesztettél valamit, ami a tiéd volt, és amit csak nagyon nehezen tudtál megszerezni. Nem fordult még veled ilyen elő? Tudom, hogy ez is egy nagy szó, és ezzel nem szabad dobálózni.. Persze. Nekem már volt ilyenem. És én érzetem is. Gondolkodj. Neked még tényleg nem volt ilyen?
Ez az egész onnan indult ki, hogy megszereztél valamit. Na de kérdés, hogy mit szereztél meg? Miért szerezted meg? Miért kellett olyan nagyon – nagyon. Miért volt rá szükséged? Ha megszerzel valamit, akkor azt azért teszed, mert kell neked, szükséged van rá – az esetek többségében legalábbis. Ilyenkor pedig valami arra késztet, hogy megszerezd. Hogy magadénak tudhasd. Hogy a tied legyen, és hogy veled legyen. Ezt a szükség állapotot nevezik vágyakozásnak.
Ha nem volt még veled olyan, hogy valamit megszerezz, saját erőből, egy olyan dolgot, amit meg szerettél volna kapni – akkor valóban nem volt még részed sem féltékenységben, sem vágyakozásban, és nemtudod miről beszélek.

És még egy kérdésre a válasz:
Miért lehet az, hogy mégsem észleled azt, hogy érzel valamit? Miért nem tűnik fel, és miért nem veszed észre ezeket az érzelmeket? Erre egyszerű a válasz. Azért, mert nem beszélsz róluk. Az érzelmek ugyanis olyan szemetek, hogy csak akkor válnak érthetővé, ha kifejezed őket. Ha beszélsz róla, vagy gondolkodsz rajta, akkor megérted, és felfigyelsz rá. Ha felfigyelsz rá, akkor már érzed, hogy ott vannak. Akkor észreveszed őket. És csak ennyi kell. Csak figyelni kell rájuk úgy, hogy beszélsz róluk. Úgy, hogy megmutatod a világnak, hogy nemcsak egy ösztönállat vagy, hanem annál sokkal több, egy érző lény. Ez elveszik. Ez az utóbbi elveszik benned, azért, mert nem mutatod meg. Senkinek. Magadban tartod, elzárod a külvilág elől. És ez nem jól van így.

A biológia pedig megint csak egy dolog, az viszont már egy másik történet. De ha az is érdekel, szólj, és elmagyarázom…

Mosdatás

Nézd. Te egy elég masszív srác vagy (szerintem). És ha eddig nem nyíltál meg, akkor mit várjak, mikor fogsz? Nem várhatok életem végéig. És különben is. Ha te nem beszélsz, akkor mit vársz a másiktól? Semmi jogod hozzá, hogy másokat kifaggas, hogy kérj valamit, amikor magadból semmit nem adsz át. Nagyképűség... Na persze. Ez megint valami nyugtató szöveg, közben meg egyáltalán nem így van. Mit foglalkozol te azzal, hogy mások mit gondolnak? "mert ez számít". ja, persze. ego... Aha... És még valami? Mért? Más lehet egoista, csak te nem? Attól meg hogy azt mutatod hogy nem vagy az, attól meg belül lehet, hgoynem így van... És mégis mennyi bizonyíték kellett volna hgoy érdekelsz? Mennyi? Honnan szedjek még többet? Sajnálom. Nincs fantáziám. Tutod az egy dolog, hogy nem beszélsz magadról. De nem beszélsz sem elméletekről, sem ötletekről, sem íráokról, se más emberekről. Beszélsztetsz. Ok, az egy dolog, hgoy beszéltetsz (mellesleg még mindig nem értem, hogy milyen jogon), te viszont nem beszélsz! NEM BESZÉLSZ!!! keresztkérdés: mi van akkor, ha valami keresztkérdés.. Attól nem lehet megvá
laszolni, mert keresztkérdés? ... Idővel és bizalommal változik. Érdekes. Én valahogy ezt nem vettem észre, persze, lehet hogy nagyon elvakult vagyok. 3 hete ismersz, és nem nagyon vetem észre, hogy valami is változott volna. Nem beszélsz többet, és nemtudom hogy mennyi idő kellene neked. fogalmam sincs. Majd ha úgy érzed hogy érdemes vagyok arra, hogy megnyílj, majd szólj légyszi. Először tedd szépen rendbe magad, és saját leleked, töröld kia felesleges részeket, próbálj megbékélni saját magaddal, magyarázd be magadnak vagy hitesd el magaddal, hogy (végre) van valaki akit igazán érdekelnél, és talán megérdemel annyit hogy megismerjen, (ha én is meg akarom ismerni)...majd utána keress.
gyerekkori visszaemlékezés... blablabla. Ja, persze. Nos, akármilyen hihetetlen, de ez nálunk is így volt. Én sem kaptam ám agyba-főbe a dícséreteket. Na és akkor mivan? Könyörgöm: ITT ÉLSZ!!!! Nem otthon, nem fogod apuci puskáját (tudodm ez most durva volt...-bocs), nem ott vagy. Szakadj már el onnan! Nőjj föl! Csak egy kicsit! Eljöttél onnan. Nem véletlen. Rossz emlék. Ok, megértem. De most egész életedben ezen fogsz csámcsogni, hogy neked nem volt "normális" gyerekkorod? Jó, igen, igazad van. Lehet hogy nem volt. De ez még nem ok arra, hgoy itt leragadj. Élsz! Örülj neki, hogy túlélted, és hogy elmúlt. Ezeket el kellene engedni. Ok, nem kaptál meg mindent. Úgy érzed, egyikük nem szeretett. Legalábbis nem eléggé. És akkor mivan? Az nem jelenti azt, hogy más nem szeret, hogy más nem kíváncsi rád. Az nem jelenti azt, hogy te egy nagy senki vagy. Korántsem. Azért mert Ő nem látja benned a jót, az eleget, a tökéletest, attól még igenis svagy valaki. És nem is csak szimplán vagy valaki, hanem Valaki vagy! És ez igenis számít! Neki valószínűleg akkor sem lennél elég jó ha lehoznád a csillagokat. megkérdezné: csak ennyi?. Ugyanmár! Ez ő. Ő most nincs itt. Most más emberek vesznek körül. Olyan emberek, akiket lehet hogy érdekelsz. Vedd már észre őket! Nyisd ki a két szép szemed, és nézz körül a világban. Azért mert valaki bemagyarázta neked 20 éven át, hgoy nem vagy elég jó, attól a következő 20 évben te lehetsz a legjobb! Csak éppen valaki más szemében. És igen, és létezik ez a másik személy. És van olyan, aki igenis keresi a jót benned. Nem az, hogy meg sem látja. Hanem az, hogy még kersi is. De hogy találja meg benned, ha nem mutatod meg neki, hanem elzárod magadban?

Tökéletes

Három kollégámmal beültünk valahová. A szokásos beszélgetés közben feljött a téma. Az igazi. A tökéletes. Vajon létezik? Hol van? Megtaláltuk már, vagy homály fedi? Hol van? Miért van? Mért nincs velünk. Vagy ez csak egy kósza álom? Egy futó gondolat? Nem is létezik, csak a mesében? Vagy ott sem talán? - Erről filozofáltunk. S én azóta is ezen gondolkodom.
Létezik-e olyan, aki kívül belül tökéletes? Létezik e olyan, aki veled is úgy bánik, ahogy kell, ahogy tökéletes? Létezik e valahol egy olyan személy, ki a zene szárnyán suhan el, s csodálkozva nézel rá? Létezik e olyan, aki mindent elfeledtet veled?
Le tudod-e írni egyáltalán azt, hogy milyen a tökéletes? Meg tudod-e fogalmazni, hogy milyen az, ki minden szempontodnak megfelel?
A szó egy szubjektív jelentést takar. Mindenki számára mást. Nincs olyan, hogy két ember ugyanazt a tökéletest. képzelje el. De vajon el tudja egyáltalán képzelni? Ehez nem szeretni kell. Nem szeretni kell azt a személyt, aki tökéletes, csak el kell képzelni. Mert őt úgysem ismered. Talán azt hiszed, hogy mégis, de utána rájösz, hogy mégsem ő volt az. Anyukám mindig azt mondta, hogy mind közül a tökéletest kell kiválasztani, kislányom. De honnan tudhatnám én, hogy ki a tökéletes, amikor még elképzelni sem tudom? Nem. Nem tudom elképzelni. Nem tudom milyen lenne a haja, szeme, orra, vagy milyen magas lenne. Nemtudom, hogy szeretne e engem, vagy én szeretném e őt?! Nemtudom hogy tudnék -e szeretni valakit, aki jobb nálam, mivel én nem vagyok olyan mint ő. Én közel sem vagyok tökéletes. Nemtudom szükségem lenne e rá, hogy nem érezném e rosszul magam a társaságában. Nem. Nekem nem kell a tökéletes. Nekem csak az kell, hogy szeressen. És hogy higgyen nekem!

Hullazsák

2009. augusztus 25. 12:30, Kecskemét, Dunaföldvárra kanyarodó 4 sávos út. Fehér suzuki terepjáróban ülök. Hátul. Jobboldalt. Előttem balra E, aki vezet, mellette T, aki csak nézelődik. Induláskor azt vettük észre, hogy a kocsin különböző karcolások, ütések, horpadások, sárvédő leszakadva. Céges kocsi. Nem volt jelentve. Elindultunk. Megáltunk a Péteri-tónál, egy erdőben kellett gombákat keresgélni, majd E vett vizet KKFélegyházán, és én még akkor mondtam, hogy valahol álljunk meg pisilni. E-nek is kellett, T pedig kávét akart inni. Következő csomópont Kecskemét. Ha jól emlékszem, az volt a következő. De lehet, hogy kiesett valami. Egy felüljáróra felmenet bemértek a rendőrök. 70-es táblát 50-es követett, s mi 55-tel mentünk. E "mérges"lett, m nem akart fizetni. Nem túl szerencsés helyzet. Lassítottunk. Innentől kb. 40-45-tel mentünk tovább. Dunaföldvári lámpánál sárgát kaptunk, de a lendület, s a szorosan mögöttünk jövő kocsik miatt muszáj volt átmenni a sárgán. Elkanyarodtunk. Balra. 2x2-es sáv. A belsőben haladtunk. 40-45-tel. Vagy a kettő között. A jobb sávból egy szürke régebbi típusú szgk balra indexelt. Előttünk haladt kicsivel, de lassan. Nagyon lassan. Húzott is balra. Felénk. Be a sávba. E lassított persze. T azt mondta: "Ez az ember halott. Meg van halva". Nem kapcsoltunk. Nem tudtuk mire érti. Egyik fülünkön be, a másikon kiment a hallott mondat. Én arra lettem figyelmes, h az előttünk menő autóban rángatózik valaki. Baloldalt. Láttam, amint rángatózik jobbra, balra. Mintha nem lett volna mögötte ülés. A vállát tisztán láttam, és talán még a kezét is. De azt lehet hogy már utólag csak. Azt hittem hátul ül. Amikor áttért hozzánk gyorsított. Az ő és a mi térfelünkön kezdte a gyorsítást. De nem állt meg. Azt hittem a vezető korházba/orvoshoz akarja vinni a hátul ülő személyt. Amikor teljesen beleért a mi sávunkba, ment tovább. Egyenesen. Át a másik sávba. A másik 2x2-esbe. Oda, ahol piros lámpánál várakozó gk-k álltak, és várták a zöld jelzést. Ekkor az futott át agyamon; talán öngyilkos akar lenni. Mivel gyorsított tovább. Két autót talált el. Szerencsére. Az egyiknek a hátulját, a másiknak az elejét. Mikor mellettünk voltak, láttam, hogy mi történt. A vezető volt. Ő rángatózott. Ekkor láthattam a kezét, hogy fel volt emelve. Remegett. A feje hátrahajtva, a szája nyitva. S talán még a szeme is nyitva volt. Hirtelen gyorsan pörgő, helyben álló kerekeket láttam, és nagy füst jött a szürke kocsiból. Abból, amelyik "eltévedt" a másik sávba... Az első fehér kocsi volt. Talán skoda, vagy valami hasonló. A hátsót nem nagyon figyeltem. Azt mondta T, látta, hogy a hátsó kocsi, amelyiknek az elejét találta el, másfele nézett, s csakkor nézett felénk, mikor már majdnem belehajtott amaz. Iszonyatos szerencse. E sokkhoz közeli állapotba került. leállt jobboldalra. Teljesen jobbra, hogy mentőt hívjunk. Addigra mögöttünk jött a busz. Buszmegállóba álltunk le. Vagyis csak lassítottunk, de nem volt idő megállni. Csak ott volt szabad hely. Mennünk kellett tovább a busz miatt. Az első lehetőségnél lekanyarodtunk jobbra, hogy visszamegyünk. Mire leálltunk (az első adandó alkalommal) és visszamentünk, a mentő már kint volt. Valaki már kihívta. Bementünk egy kocsmába, és pisiltünk. T meg én kávét ittunk. Álltunk csak kint, a kocsma ajtajában, és nézük. Néztük a mentőt, a kocsisort, a kiérkező rendőröket. Minden megállt. Se egy hang, se egy kiáltás, semmi. Néma csönd. Még a város zaja sem hallatszott. Semmi. Csak a néma csönd.
Az irányjelző lehet, hogy még a lámpánál való kanyarodásnál maradt kint. A lassítás, lehet, hogy csak azért volt, mert le akart állni, hisz érezte, hogy azt kell tennie.


Ha T gépe hamarabb felrakja a képeket a fényképezőgépről indulás előtt, ha a péteri tó melletti erdőben nem áltunk volna meg annyiszor, hanem csak egyszer kevesebbszer, ha 1 vásárlóval kevesebb van a pennyben mint amennyi volt KKFházán, vagy ha nem mérnek be a rendőrök, és lakott területen is 50-nel megyünk (ami megengedett sebességhatár), vagy ha nem E, hanem a lassabb reakcióidejű T vezet, akkor valószínűleg akkor, ott, abban a pillanatban 5 méterrel előrébb lettünk volna. Ami pont egy kocsihossz. És ugyanarra mentünk volna, ugyanazon az úton, és ugyanakkor. És akkor nekünk jött volna az a szerencsétlen, és nem a másik sávba. És az az 5 méter épp egy kocsihossz, amivel előrébb lettünk volna. És én pont 5 méterrel előrébb ültem volna, és pont engem talált volna el az autó. Teljes erőből. A suzuki hátul elég szűk, csak szétnyitott lábakkal lehet benne ülni, és meg kell hagyni az oldalsó karosszéria sem a legjobb minőségű, és nem is a legvastagabb. Ha minket talál el, akkor engem talál el. Ha engem talál el, talán megúszom egy láb, illetve két láb amputálásával. Rosszabb esetben meghalok. Nem tudom melyik lett volna a kedvezőbb eshetőség.
Mindenesetre még élek. Szerencsém volt. Vagy van még valami dolgom itt, a Földön, és még nem halhatok meg. Vagy csak szimpla véletlen. Nemtudom. Bármi is legyen, hálás vagyok azért, hogy nem velem történt, és hogy nem vagyok hullazsákban.

Love actually

Szerelem, ami mindent körülvesz. Ez volt annak a filmnek a címe, amit épp most láttam, és néztem végig. És sírtam is rajta, nem is keveset. Nagyon jó film. Néhol kemény, néha nyálas. Tiszta élet. Mintha az én vagy bárki más, hétköznapi ember életét vették volna filmre...
A tíz éves kisfiú, aki titkon szerelmes osztálytársnőjébe, de nem meri elmondani neki. A lány elrepül, majd egy hónap mulva visszajön, és minden jól alakul. Melyik gyerek merte elmondani tíz évesen, és merte felvállalni érzéseit? Hány olyan gyerek létezik a földön, és kivel nem fordult ez elő idáig? Valamennyiünkkel biztosan...
A főnök, aki beleszeret alkalmazottjába, és mégis a lány teszi meg az első lépést. És mint kiderül, a főnök és az alkalmazott kislány között igenis létezhet szerelem, és igenis, minden jól alakulhat...
A híresség, az az ember, aki mindenkinek kellene, egy zenész, egy színész, vagy bárki, akire felnéznek és akit szeretnek, kiderül, hogy hiába kereste a boldogságot. Ott nem kereste viszont, ahol megtalálta. Mellette, magamellett, a legjobb barátjában. Pedig előtte mindent felkutatott érte...
A nős férfi, akit megpróbál behálózni titkárnője. Majdnem sikerül is. És mégsem. És mégis csak a több évtizednyi együttlét, az összetartozás dominál. Egy kapcsolat, amit még a legfiatalabb, és legszebb nő sem tud szétdúlni. Igen. Biztosan csodálatos...
A férjhez ment lány. A lány, aki hozzáment valakihez akit talán nem is szeret. És titkon, titkon valaki szereti ezt a lányt. Valaki, akinek nem lenne szabad. Akire nem is gondolt volna. És akivel talán igazán boldog lehetett volna. De mostmár vége. Mostmár mindennek vége van. Rosszat választott. És hamarabb mint kellett volna. Ez az igazi csapás...
A férfi, aki beleszeret a más nemzetiségű, nyelvét nem beszélő takarítónőbe. Semmi kontaktus. Semmi pozitív, semmi beszélgetés, semmi kapcsolat. És a végén, mégis megértik egymást. S ugyanarra gondolnak, ugyanazt tudják, és ugyanúgy szeretik a másikat...
A fiú, aki nem talál magának senkit, aki csalódott a hazai nőkben, s elmegy szerencsét próbálni. Ugyanúgy, mint a mesékben, a csúnya, és legkisebb fiú elmegy ki a világ másik részére, és szerencsét próbál. És bejön neki. És sikerül, és egy rakás jó nőt szerez, és szerelmes lesz. Ott, a világ másik felén. De megtalálta azt akit keresett...


Vajon tényleg van valaki? Vajon tényleg mindenkinek meg van valahol a másik fele, csak meg kell keresnie, és hőn kel kutatni az igazit? Vajon mindenki megtaláljam, vagy ne is keressem, mert úgysem lehet ő az enyém. Vajon nyitott szemmel járjak? Vajon elment már mellettem? Vajon másnak adta oda magát, és mást vett feleségül? vajon más országba menjek dolgozni, vagy maradjak cégen belül? Hol? Olyan nagy ez a világ, és nem ismerhetem minden lakosát. Hol keressem? Én is szerelmes akarok lenni. És ami a legrosszabb, hogy lehet, hogy az is vagyok. Nem tudom. Még magam sem tudom, hogy szerelmes vagyok e egyáltalán, vagy sem. Ez aztán az igazán szánalmas.
Voltam már szerelmes. Azthiszem. Háromszor talán...

Az egyik, az első még nekem is kisgyermekkoromban történt. Szerettem őt. Több, mint tíz évig. Csak ő élt számomra, csak őt láttam. Hányszor próbáltam kitépni a szívemből? Nagyon sokszor. Csak Isten a tudója, hogy hányszor. Akkor szerelmes voltam. Azthiszem. Csakhogy nem lehetett az enyém. Mint a rémálmokban, ő már idősebb volt. Vele már szóba álltak a lányok, ő már másba volt szerelmes. Neki már voltak akkor barátai, és barátnői. Nekem még nem. Nekem senkim sem volt. Ő sem volt az enyém. Csak szerettem volna, ha enyém lesz. És megkaptam. Most, most húsz év várakozás után megkaptam azt, akit két évtizeddel ezelőtt kellett volna. De mostmár minek. Mostmár nincs bennem az a hév, nincs bennem az a szenvedély, nincs meg a láng, ami akkor volt. Valami hiányzik. Szeretem őt. Nem mondom hogy nem. Csakhogy ez a szeretet, már baráti szeretet, nem szerelem. Tudom hogy a szerelem minden kapcsolatban elmúlik. Igen. De ha nekem akkor, oly régen kitartott tíz évig, sőt, még több, mint tíz évig, akkor mért múlt volna el. És most, hogy együtt vagyunk (megjegyzem - több mint két éve élünk együtt) semmi. Semmi. Nem kavarognak bennem házassági gondolatok, nem akarok a felsége lenni, nem akarom vele leélni az életem, és nem akarok minden reggel mellette felébredni. Nem akarok naponta fél óránál többet találkozni vele (na jó, legyen napi egy óra), és ami biztos, az az, hogy ez nem szerelem. Ez minden, de ez nem szerelem. És még közel sincs ahhoz. Nem érzem azt, amit éreznem kellene, nem lángolok, nincs bennem az a szenvedély, amire szükség van egy kapcsolatban. És lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el most azzal, hogy még mindig magamhoz láncolom őt, és magam is hozzá láncolom, de honnan kellene tudnom, hogy mi a helyes cselekedet? Honnan kellene tudnom, hogy el kellene e engednem? Ha megteszem, és szélnek eresztem, és kiderül néhány éven belül, hogy nincs nála jobb, és hogy ő lett volna életem igazi nagy lehetősége, és én elszalasztottam, akkor a maradék, hátralevő életem romba dőlne, és teljesen összetörnék. Viszont, ha pont azért, mert mások tudják, hogy van nekem valakim és nem mernek velem kezdeni, és ezért veszítem el életem szerelmét, akkor szintén ugyanez a szituáció áll fenn. Tehát a kérdés az: Honnan kellene tudnom, hogy mit tegyek?
... Az ember élete a választásokról szól. Meg kell választani minden reggel a nyakkendő színét, a mozifilm címét, a kiolvasandó könyvet, és meg kell válaszolni a vizsgakérdéseket. És azt is el kell dönteni, milyen úton haladunk tovább. Csakhogy sokszor nem tárul fel elénk minden választási lehetőség. Ha leesett a bordó nyakkendő, akkor a vállfán csak a kék és citromsárga maradt (narancssárga inghez). Ha csak két fiút látsz mert a fa mögé elbújt a harmadik, aki mindig fogja a kezed, akkor rosszul fogsz választani. És csak későn jössz rá, hogy a nyakkendő ott van előtted. Leesve.

Pünkösd a gyerekeké

Május 31. és június 1. Pünkösd. Piros betűs ünnep. Ilyenkor templom járás, mulatságok, családi ebéd szokott lenni. Vagyis volt. Valamikor. Akkor, amikor még tényleg tartották az ünnepet. A mai fiataloknak sajnos fogalmuk sincs róla, hogy mit is jelképez ez a két nap. Nem tudják miért ünnepeljük, miért pirosbetűvel jelzik a naptárban. És még a szüleinknek sem, akik ötvenedik évük környékén járnak. Bármilyen fájó is ezt hallani, tényleg nem tudjuk mit jelent az ünnep. Mindenki örül, hogy nincs iskola, nincs munka, és nem kell rohanni a két nap alatt sehova. De hogy miért nem, arról elfeledkeztek hosszú évekkel ezelőtt.
Járom az utcám kutatom és keresem a helyeket, de nem találok semmit...nyitva. Minden zárva. Nincs egy kávézó, nincs egy étterem (na jó, nyitva van egyetlen egy menza), és sehol semmi. Azt értem, hogy a közintézmények zárva vannak, mert munkaszüneti nap, és ebből a szempontból az is érthető, hogy az üzletek is szabadnapot vettek ki, illetve az üzletek dolgozói. De miért? Mit tud tenni az ember azokon a napokon, amikor végre megállhat egy pillanatra, nem kell rohannia, nem kell iskolába menni, nem kell dolgozni futni. Ilyenkor valamennyien szeretnénk beülni egy rég látott ismerőssel egy kávézóba, legyen az akárhol is, vagy szeretnénk kimenni a szabadba, nézelődni. Sőt, gyereknappal egybeeső hétvégén talán még a terekre is mehettünk volna a gyerekekkel. Ha lenne valami rendezvény a tereken. De nincs. A nagy város rendezvények nélkül maradt, pont gyereknapon, amikor csak a vadasparkban van valami látnivaló. Az pedig nem nagyon érdekel minket, és egyébként sem csődülhet be mindenki egyszerre a vadasparkba. Mert káosz alakulna ki. Egyszerűen káosz.
Szóval mit tehet az ember két szép napsütéses, és mégsem olyan meleg májusi délután? Semmit. Bent ülhet a tévé előtt, hallgathatja, hogy a felesége épp a gyerekkel vitatkozik, és nem menekülhet el sehova... gyereknapon.

Csajok és Pasik

Internet. Iwiw. Aki még nem ismerné, annak el kell mondani, hogy az iwiw egy ismerős-kereső, társalgós oldal. Üzenőfallal a barátok részére (ami néha kicsit idegesítő-de ez már egy másik történet), levelezési lehetősséggel, képfeltöltéssel, adatlappal, és még számos hasznos és haszontalan dologgal, főleg most, hogy alkalmazások százai közül választhatunk. Nemrégiben ugyanis kiírtak egy alkalmazás készítési pályázatot, és az elkészült alkalmazások közül bármit választhatunk, mi, felhasználók, amihez csak kedvünk van. Van sündobálós, blackjack-es, rulettos, focis játék, de megtudhatjuk hogy mások szemében milyenek vagyunk, és van a csajok és pasik is. Nyilván az összes alkalmazás felsorolása időt, és helyet igényelne, ezért csak a legnépszerűbbeket soroltam itt fel.
Szóval Csajok és Pasik. Arról van szó, hogy feltöltesz egy képet, kiválasztod, hogy fiút vagy lányt keresel-e, a keresési város is megadható, sőt még az életkor is. Így az adott neműek közül a megfelelő életkorú és bejelölt városban élő emberkék látják a képed (már ha azok is felvették saját adatlapjukra ezt az alkalmazást), és szavazatnak rád. Mivel? Azzal hogy randiznának-e veled, vagy nem, bejössz-e nekik, vagy nem, mennyire vagy szexi, és mindezt egy 10 fokozatú skálán. Ha pedig randizna veled, akkor még azt is megadhatja, hogy miért. Mármint hogy cukinak tart-e, vagy szexinek, vagy aranyosnak, vagy esetleg viccesnek, szóval hogy miért, milyen oknál fogva tenné azt. Ez mind-mind nagyon szép és jó...LENNE...ha bizonyos emberek bosszúvágyból vagy bármilyen sz*ros indoknál fogva nem nyomogatnák végig NEM-mel az összes ember adatlapját. Sajnos, vagy nem sajnos van egy ismerősöm. Ez az ismerősöm pont azért, mert 64-ből 0 szavazata van, elkezdett mindenkire vagyis nagyon sok mindenkire nemmel szavazni az nélkül, hogy megnézte volna legalább a képét, vagy az adatlapját vagy valamijét. És nem érdekes, hogy ismeri-e az illetőt, vagy hogy tetszene-e neki (legalább kép alapján) alapból nemre kattint. És én csak értetlenül állok, és próbálom felfogni az eseményeket. Ennek most így mi értelme van. Mennyi az esélye annak, hogy ha megnézem a saját értékeimet, és megnézem a szavazási arányokat, hogy valós eredményt kapok, és hányan nézték meg legalább a képemet, vagy nyomtak nem-re azért, mert rájuk sem szavaz senki. Hány őszinte ember van ez a majdnem kétezer szavazó között, és hány van olyan, aki csak szórakozásból, és puszta önzőségből szavazgat. Mennyire hihetők ezek az adatok, és valóban ilyen gerinctelenné vált a társadalom?

Bácsi, az Anna-kútnál

Régen is sokat jártam ide. De úgy komolyan, két éve élek szegeden. Nap, mint nap többször szállok fel a villamosra, majd szállok le a téren, és utam a tanszékre vezet. Minden reggel kilenc óra, fél tíz magasságában rendszerint felülök a sárga kocsira, majd negyedóra elteltével megérkezek. Oda, ahova szeretnék. Minden délben hazajövök ebédelni, és néhány óra mulva vissza is indulok. Minden este újra a vágányon utazok, és érek haza fáradtan, kimerülten, de mégis minden jókedvvel teszem azt. Jó kedvvel, mert minden nap látom Őt. Őt, aki mindenkit ismer, Őt, akit mindenki ismeri. Legalábbis látásból. Minden reggel, minden délben, és minden este ott van. Az áruház sarkánál a padkán ülve, rádiót hallgatva, szalonnát falatozva, régi, kopott gönceiben. Telenként lyukadt bakancsa, hátán szakadt fekete-kabátja mindenki számára felismerhetővé teszi Őt. Annak, aki nemcsak homlokegyenest megy, annak, aki néha kinéz az ablakon, és lát is valami mást a saját gondján kívül, annak, akit egy szemerkényit is érdekel embertársai sorsa, és annak, aki mást is akar látni, nemcsak önmagát. Ők mind-mind látják őt, értik, érzik, szeretik. Én is ezek közé az emberek közé tartozom. Nyáron egy kékes rövidnadrág, egy vékonyka sárga póló és egy sapka díszíti fáradt testét. Ősz haja ápolt, szakálla nem nagy, vörös lábaiból a tiltakozás lángjai csapnak föl. Szeme színét még sosem láttam. Talán nem mer az emberekre nézni, talán fél valamitől. De az emberek is félek Őtölle. Sokan hiszik azt, hogy egy ilyen ember egy utolsó senkiházi, egy undorító féreg, egy eltaposandó nyomorult. Sokan kívánják halálát, kérik, hogy bár eltűnne a föld felszínéről a többi ilyennel együtt. Igen, valóban. Akármennyire is fájó ezt kimondani, de így van. A legtöbb embertársunk szemében Ő is csak egy hajléktalan, egy koldus, egy nyomorult senkiházi... De mit tudnak ők? Mit tudok én? Semmit. Semmit sem tudunk róla. Nem ismerjük, elfordítjuk a fejünket, ha elmegyünk mellette, és próbáljuk elfelejteni hogy létezik. Senkisem veszi a fáradtságot, hogy megismerje őt. Mert nem akarják. Nem tudnák elviselni, ha egy ismerős látná őket egy csövessel beszélgetni. A büszkeség, s a balítélet. Mi minden fordul meg egy ember lökött elméjében.
Szeretném megismerni. Bizton állíthatom, én azon emberek közé tartozom, akik igenis szeretnék megismerni. Többször indultam oda hozzá, hogy megkérdezem, jól van - e, megkérdezem, miért ül minden reggel, mikor a Nap az égről leragyog. Kíváncsi lennék, miért pont itt? Mért ebben a városban van? Miért pont ott? Mért az Anna-kútnál éli le egész életét? Van valakije? Hol ázik, mikor szakad az eső, és hol húzza meg magát éjszakára? Kik voltak a szülei, és ki ez az ember valójában? - Számtalan kérdés várakozik bennem, és keres választ az előbbiekre. Folyton csak gondolkodok, és gondolkodok, és nem merek odamenni hozzá. Nem azért, mert félek, hogy megesz, vagy megkésel, vagy valami, nem. Ő nem az az ember. Ő nem olyan, aki bárkinek ártani tudna. Csupán az tart vissza, hogy nemtudom hogy hogy fogadná, ha egy vadidegen, mert számára én az vagyok, én csak egy kis senki vagyok a szemében, a sokember közül. De nekem ő ennél sokkal többet jelent. Hogy fogadná mindezt? Mit reagálna rá? Talán készséggel hagyná, hogy leüljek a kút vasrácsaira, és végighallgassam történetét. De mi van, ha megijed, ha bepánikol, ha azt hiszi, ártani akarok neki? Nem így van. Jóllehet, ezt nem tudja, hisz honnan is tudhatná, de nincs semilyen hátsó gondolatom, melyben bármekkora bűn is lakozik.
Itt egy ember, aki ismer mindenkit, és mindenki ismeri Őt. Egy ember, akit ha elveszítene a világ, nagy csapás érne minket. Egy ember, akiben csak jószándék van, aki ott segít, ahol tud, és aki a világ egyik legbölcsebb, legokosabb embere lehet. És Ő, Ő az én emberem.
Minden reggel kiül a sarokra. A barna színű ház sarkára. Kiteríti az újságpapírját, rárakja a kisrádióját, a bicskát, a szalonnát, és a kis pénzecskéjét. Nem, ő nem koldul. Ő nem kéreget. Ő az, aki az összespórolt kis nyugdíjából éldegél. Ott, a kút mellett, a dél-alföldi városban. Az ezüstös rádió mindig muzsikál, hírek, néha zenék. Vigyáz rá. Bizonyára nagyon sokat spórolgatott azért, hogy megvehesse, hogy legyen egy társa, valaki, aki beszél hozzá, aki nem hagyja magába. És ez a kis szerkezet bizony elemmel működik. Nem tudom, milyen elem, színe mindig felénk, közönség felé van fordítva, így nem tudhatom, milyen elem jár bele, de az elemek sem olcsók. A szalonna, a régi étkek remeke, az ősi eledel, amiért mindenki rajongott. Igazi ínycsiklandó falatok. Néha még magam is meg-megkívánom tőle, de mint szegény kollégista, nem engedhetem meg magamnak. De rajta látszik, hogy jóízűen megy le torkán minden falat.
Itt egy ember, aki mindenkit ismer, és mindenki ismeri őt. Egy ember, akire ha akár csak egy pillantást is vet az ember, akkor tudja, hogy kicsoda is Ő. "Az a szerencsétlen balfék a sarokról" vágják rá sokan. Nem, ők nem ismerik. Ők még annyit sem tudnak róla mint én. Nem tudják a rejtett értékeit, nem ismerik benső vágyait, és nem tudják mi lakozik szíve legmélyén. SZERETET. Ez minden. Ettől az ő, aki, ettől az én emberem.
Emlékszem, még javában tombolt a tél. Hideg szél fúj, hó esett, nem is kicsi, jó pár centis volt, amitől már átázik az ember cipője. Az övé is át volt ázva. Az üveg előtt ült. Már rajta volt a villamoson, mikor felszálltam. Felszállt velem egy lány, elém ült le, a lány elé pedig a barátnője. A két lány beszélgetett. A bácsi a túloldalon ült, az üveg mellett. Az előttem ülő panaszkodott barátnéjának, hogy fázik a lába, meg hogy nemszereti a telet. Erre a bácsi feléjük fordult, és a legnagyobb meghittséggel mondta, hogy "tegye fel a lábát oda, mert ott fűtenek, onnan jön a meleg" - és mutatott a fűtőtestre a kocsiban. És igen. A lány megköszönte. Én pedig elkezdtem mosolyogni. Nem ma volt már, több hónapja annak, talán fél éve is van, de még mindig bennem él az érzés, ami akkor elfogott. Egy ember, egy szerencsétlen valaki akit mindenki átkoz és kibeszél mennyit segíthet egy embertársán. Tiszta jószánték vezette, önzetlen jóakarat, a másik iránt érzett tisztelet, és szeretet áradt szavaiból. És mindezt a kedvesség idős, de mégis oly lágy hangján egy olyan valaki mondta, akinek valószínűleg nagyon régen nem mondtak ilyet, vagy akár ehez egy kicsit is hasonlító dolgokat...
Az egyik nap szintén ültem a "sárga-szöcskén" amikor újra odaértem. Oda, ahol megállunk néhány pillanatra a piros lámpa miatt, majd sebesen robogunk tovább. Ültem. Ültem a széken, és egyszercsak megpillantottam. Immár nem téli foszlott kabát, hanem egy sapka és rövidnadrág volt rajta. Ült a kútnál. Falatozott. Pont mellette álltam, neki szemben, de nem figyelt föl. Nem nézett előre, mintha a világ teljesen természetes dolga lenne hogy nem létezik senki és semmi csak ő, és a barátai. Mert vannak ám neki barátai! A kisbicska, a rádió, és a galambok. Igen, a galambok. Nem láttam pontosan mit evett. Talán kenyeret, de nem vagyok benne biztos. Keresztbevetett lábbal meghajlott háta, és előrehajolt. Ott voltak ők. Ott voltak a szárnyas madarak, akik bátran sétáltak felé. Ő pedig saját kosztjából etette őket. Lassan, két újjal vette az apró darabokat az eledelből, és még lassabban nyújtotta oda nekik. És egyet ő kapott be, egyet pedig a többiek. És így ment, míg ott álltunk a villamoson. Három perc lehetett az egész, vagy még annyi sem. De sokáig éles emlék marad. Újra indult a jármű, és eljöttem. Többet nem láttam azon a napon. Hazaértem, megvacsoráztam, és rá gondoltam. Rá, hogy mennyire szereti azokat, akik nem félének tőle, akik mernek közeledni felé. Csak állatok, és nem árthatnak neki. Lehet, csak így gondolja. De lehet, hogy embereket sem taszítana el magától. Nem tudom. Nem mertem odamenni. De szeretnék. Addig, amíg nem késő, és amíg elmondhatom neki mindazt, amit most leírtam ide. Mert nem tarthatom magamban.
Itt egy ember, aki mindenkit ismer, és mindenki ismeri őt. Egy olyan ember, akiről nem vesznek tudomást mások, akik elsétálnak mellette, mintha ott se lenne, akik elfordítják a fejüket mikor mellé érnek, és akik mindig mindenért őt hibáztatják. Még azért is, amihez köze sem volt. Itt egy őszinte ember, aki semmit nem akar, csak egy kis szeretetet. Valaki, aki bármit megtenne azért, hogy egyszer szeresse őt is valaki. Valaki, vagy valakik. Mert nem csak egy ember feladata ez. Nem csak nekem, vagy nem csak neked kell figyelned rá, hanem mindenkinek, mert ő a mi emberünk, a mi városunk egyik legjelentősebb része.

Szoc.pol.

Egy férfi eltéved a hőlégballonjával. Lejjebb ereszkedik, lenn a földön meglát egy nőt, és odakiált hozzá:
- Elnézést, tudna nekem segíteni? Megígértem egy barátomnak, hogy találkozom vele, egy órával ezelőtt, de eltévedtem, és most azt sem tudom, hogy hol vagyok.
A nő a földön így felel:
- Ön egy hőlégballonban tartózkodik, körülbelül 10 méterrel a talaj felett. Az északi szélesség 40. és 41., illetve a nyugati hosszúság 59. és 60. foka között van.
- Maga biztosan mérnök - mondja a hőlégballonos férfi.
- Az vagyok. - feleli a nő - Honnan tudta?
A hőlégballonos férfi így válaszol:
- Minden, amit mondott nekem, technikailag korrekt, de fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az Öntől kapott információkkal, és az a helyzet, hogy még mindig nem tudom, hol vagyok. Őszintén szólva, nem volt túlzottan segítségemre. Csak feltartott az utamban.
A nő erre így vélekedik:
- Maga pedig szerintem szocialista politikus.
- Igen, - bólint a hőlégballonos férfi, egyetértően - de ezt honnan tudta?
A nő azt feleli:
- Nem tudja, hogy hol van, sem azt, hogy hová tart. Jelenlegi pozíciójába a kedvező széljárás sodorta. Olyan ígéretet tett, amiről fogalma sincs, hogy hogyan fogja betartani, és a maga alatt lévő emberektől várja, hogy megoldják az Ön problémáit. Igazság szerint pontosan ugyanabban a helyzetben van, mint mielőtt találkoztunk, de most már én tehetek róla!

Adófajták

cégautóadó, általános forgalmi adó, személyi jövedelem adó, vállalkozói adó, társasági adó, osztalék adó, különadó, járadékadó, telefonadó, építményadó, telekadó, gépjárműadó, vagyonadó, ingatlanadó, út adó, örökösödési adó, ingatlan átruházási adó, fogyasztási adó,
egészségügyi hozzájárulás, közteherviselési hozzájárulás,
dömping járulék, ellentételezési járulék, vám, biztonsági vám,
...
Ezek csak a legismertebb adófajták, hozzájárulások, és járulékfajták. Még elolvasni is sok, nemhogy befizetni mindegyiket. Ennyi, és ennél még több adót fizetünk, mi, átlagpolgárok. Gondoljunk csak bele, mennyi bevételt jelent ez az államnak, majd számítsuk hozzá a dohány, illetve szeszes italok árából befolyt összegeket, melyeket csak úgy odaadunk a kormánynak. Állítólag, még ez is kevés (látjuk, hogy kölcsönöket kölcsönökre halmozunk), ezért újabb adófajták kivetését tervezik. De mennyi adó jöhet még? Mit tudnak még kitalálni hogy növeljék a bevételt, és több pénzt vegyenek ki a zsebünkből. Jön a lámpaadó, vagy az ágy adó? Ez nevetséges.
Vajon mire költheti a befolyt összeget az állam? Vajon mit fedez ez az összeg? Ha valaki tudja a választ, és leírja nekem, azt megköszönöm. Igazán érdekel ez a dolog.