Régen is sokat jártam ide. De úgy komolyan, két éve élek szegeden. Nap, mint nap többször szállok fel a villamosra, majd szállok le a téren, és utam a tanszékre vezet. Minden reggel kilenc óra, fél tíz magasságában rendszerint felülök a sárga kocsira, majd negyedóra elteltével megérkezek. Oda, ahova szeretnék. Minden délben hazajövök ebédelni, és néhány óra mulva vissza is indulok. Minden este újra a vágányon utazok, és érek haza fáradtan, kimerülten, de mégis minden jókedvvel teszem azt. Jó kedvvel, mert minden nap látom Őt. Őt, aki mindenkit ismer, Őt, akit mindenki ismeri. Legalábbis látásból. Minden reggel, minden délben, és minden este ott van. Az áruház sarkánál a padkán ülve, rádiót hallgatva, szalonnát falatozva, régi, kopott gönceiben. Telenként lyukadt bakancsa, hátán szakadt fekete-kabátja mindenki számára felismerhetővé teszi Őt. Annak, aki nemcsak homlokegyenest megy, annak, aki néha kinéz az ablakon, és lát is valami mást a saját gondján kívül, annak, akit egy szemerkényit is érdekel embertársai sorsa, és annak, aki mást is akar látni, nemcsak önmagát. Ők mind-mind látják őt, értik, érzik, szeretik. Én is ezek közé az emberek közé tartozom. Nyáron egy kékes rövidnadrág, egy vékonyka sárga póló és egy sapka díszíti fáradt testét. Ősz haja ápolt, szakálla nem nagy, vörös lábaiból a tiltakozás lángjai csapnak föl. Szeme színét még sosem láttam. Talán nem mer az emberekre nézni, talán fél valamitől. De az emberek is félek Őtölle. Sokan hiszik azt, hogy egy ilyen ember egy utolsó senkiházi, egy undorító féreg, egy eltaposandó nyomorult. Sokan kívánják halálát, kérik, hogy bár eltűnne a föld felszínéről a többi ilyennel együtt. Igen, valóban. Akármennyire is fájó ezt kimondani, de így van. A legtöbb embertársunk szemében Ő is csak egy hajléktalan, egy koldus, egy nyomorult senkiházi... De mit tudnak ők? Mit tudok én? Semmit. Semmit sem tudunk róla. Nem ismerjük, elfordítjuk a fejünket, ha elmegyünk mellette, és próbáljuk elfelejteni hogy létezik. Senkisem veszi a fáradtságot, hogy megismerje őt. Mert nem akarják. Nem tudnák elviselni, ha egy ismerős látná őket egy csövessel beszélgetni. A büszkeség, s a balítélet. Mi minden fordul meg egy ember lökött elméjében.
Szeretném megismerni. Bizton állíthatom, én azon emberek közé tartozom, akik igenis szeretnék megismerni. Többször indultam oda hozzá, hogy megkérdezem, jól van - e, megkérdezem, miért ül minden reggel, mikor a Nap az égről leragyog. Kíváncsi lennék, miért pont itt? Mért ebben a városban van? Miért pont ott? Mért az Anna-kútnál éli le egész életét? Van valakije? Hol ázik, mikor szakad az eső, és hol húzza meg magát éjszakára? Kik voltak a szülei, és ki ez az ember valójában? - Számtalan kérdés várakozik bennem, és keres választ az előbbiekre. Folyton csak gondolkodok, és gondolkodok, és nem merek odamenni hozzá. Nem azért, mert félek, hogy megesz, vagy megkésel, vagy valami, nem. Ő nem az az ember. Ő nem olyan, aki bárkinek ártani tudna. Csupán az tart vissza, hogy nemtudom hogy hogy fogadná, ha egy vadidegen, mert számára én az vagyok, én csak egy kis senki vagyok a szemében, a sokember közül. De nekem ő ennél sokkal többet jelent. Hogy fogadná mindezt? Mit reagálna rá? Talán készséggel hagyná, hogy leüljek a kút vasrácsaira, és végighallgassam történetét. De mi van, ha megijed, ha bepánikol, ha azt hiszi, ártani akarok neki? Nem így van. Jóllehet, ezt nem tudja, hisz honnan is tudhatná, de nincs semilyen hátsó gondolatom, melyben bármekkora bűn is lakozik.
Itt egy ember, aki ismer mindenkit, és mindenki ismeri Őt. Egy ember, akit ha elveszítene a világ, nagy csapás érne minket. Egy ember, akiben csak jószándék van, aki ott segít, ahol tud, és aki a világ egyik legbölcsebb, legokosabb embere lehet. És Ő, Ő az én emberem.
Minden reggel kiül a sarokra. A barna színű ház sarkára. Kiteríti az újságpapírját, rárakja a kisrádióját, a bicskát, a szalonnát, és a kis pénzecskéjét. Nem, ő nem koldul. Ő nem kéreget. Ő az, aki az összespórolt kis nyugdíjából éldegél. Ott, a kút mellett, a dél-alföldi városban. Az ezüstös rádió mindig muzsikál, hírek, néha zenék. Vigyáz rá. Bizonyára nagyon sokat spórolgatott azért, hogy megvehesse, hogy legyen egy társa, valaki, aki beszél hozzá, aki nem hagyja magába. És ez a kis szerkezet bizony elemmel működik. Nem tudom, milyen elem, színe mindig felénk, közönség felé van fordítva, így nem tudhatom, milyen elem jár bele, de az elemek sem olcsók. A szalonna, a régi étkek remeke, az ősi eledel, amiért mindenki rajongott. Igazi ínycsiklandó falatok. Néha még magam is meg-megkívánom tőle, de mint szegény kollégista, nem engedhetem meg magamnak. De rajta látszik, hogy jóízűen megy le torkán minden falat.
Itt egy ember, aki mindenkit ismer, és mindenki ismeri őt. Egy ember, akire ha akár csak egy pillantást is vet az ember, akkor tudja, hogy kicsoda is Ő. "Az a szerencsétlen balfék a sarokról" vágják rá sokan. Nem, ők nem ismerik. Ők még annyit sem tudnak róla mint én. Nem tudják a rejtett értékeit, nem ismerik benső vágyait, és nem tudják mi lakozik szíve legmélyén. SZERETET. Ez minden. Ettől az ő, aki, ettől az én emberem.
Emlékszem, még javában tombolt a tél. Hideg szél fúj, hó esett, nem is kicsi, jó pár centis volt, amitől már átázik az ember cipője. Az övé is át volt ázva. Az üveg előtt ült. Már rajta volt a villamoson, mikor felszálltam. Felszállt velem egy lány, elém ült le, a lány elé pedig a barátnője. A két lány beszélgetett. A bácsi a túloldalon ült, az üveg mellett. Az előttem ülő panaszkodott barátnéjának, hogy fázik a lába, meg hogy nemszereti a telet. Erre a bácsi feléjük fordult, és a legnagyobb meghittséggel mondta, hogy "tegye fel a lábát oda, mert ott fűtenek, onnan jön a meleg" - és mutatott a fűtőtestre a kocsiban. És igen. A lány megköszönte. Én pedig elkezdtem mosolyogni. Nem ma volt már, több hónapja annak, talán fél éve is van, de még mindig bennem él az érzés, ami akkor elfogott. Egy ember, egy szerencsétlen valaki akit mindenki átkoz és kibeszél mennyit segíthet egy embertársán. Tiszta jószánték vezette, önzetlen jóakarat, a másik iránt érzett tisztelet, és szeretet áradt szavaiból. És mindezt a kedvesség idős, de mégis oly lágy hangján egy olyan valaki mondta, akinek valószínűleg nagyon régen nem mondtak ilyet, vagy akár ehez egy kicsit is hasonlító dolgokat...
Az egyik nap szintén ültem a "sárga-szöcskén" amikor újra odaértem. Oda, ahol megállunk néhány pillanatra a piros lámpa miatt, majd sebesen robogunk tovább. Ültem. Ültem a széken, és egyszercsak megpillantottam. Immár nem téli foszlott kabát, hanem egy sapka és rövidnadrág volt rajta. Ült a kútnál. Falatozott. Pont mellette álltam, neki szemben, de nem figyelt föl. Nem nézett előre, mintha a világ teljesen természetes dolga lenne hogy nem létezik senki és semmi csak ő, és a barátai. Mert vannak ám neki barátai! A kisbicska, a rádió, és a galambok. Igen, a galambok. Nem láttam pontosan mit evett. Talán kenyeret, de nem vagyok benne biztos. Keresztbevetett lábbal meghajlott háta, és előrehajolt. Ott voltak ők. Ott voltak a szárnyas madarak, akik bátran sétáltak felé. Ő pedig saját kosztjából etette őket. Lassan, két újjal vette az apró darabokat az eledelből, és még lassabban nyújtotta oda nekik. És egyet ő kapott be, egyet pedig a többiek. És így ment, míg ott álltunk a villamoson. Három perc lehetett az egész, vagy még annyi sem. De sokáig éles emlék marad. Újra indult a jármű, és eljöttem. Többet nem láttam azon a napon. Hazaértem, megvacsoráztam, és rá gondoltam. Rá, hogy mennyire szereti azokat, akik nem félének tőle, akik mernek közeledni felé. Csak állatok, és nem árthatnak neki. Lehet, csak így gondolja. De lehet, hogy embereket sem taszítana el magától. Nem tudom. Nem mertem odamenni. De szeretnék. Addig, amíg nem késő, és amíg elmondhatom neki mindazt, amit most leírtam ide. Mert nem tarthatom magamban.
Itt egy ember, aki mindenkit ismer, és mindenki ismeri őt. Egy olyan ember, akiről nem vesznek tudomást mások, akik elsétálnak mellette, mintha ott se lenne, akik elfordítják a fejüket mikor mellé érnek, és akik mindig mindenért őt hibáztatják. Még azért is, amihez köze sem volt. Itt egy őszinte ember, aki semmit nem akar, csak egy kis szeretetet. Valaki, aki bármit megtenne azért, hogy egyszer szeresse őt is valaki. Valaki, vagy valakik. Mert nem csak egy ember feladata ez. Nem csak nekem, vagy nem csak neked kell figyelned rá, hanem mindenkinek, mert ő a mi emberünk, a mi városunk egyik legjelentősebb része.
Szeretném megismerni. Bizton állíthatom, én azon emberek közé tartozom, akik igenis szeretnék megismerni. Többször indultam oda hozzá, hogy megkérdezem, jól van - e, megkérdezem, miért ül minden reggel, mikor a Nap az égről leragyog. Kíváncsi lennék, miért pont itt? Mért ebben a városban van? Miért pont ott? Mért az Anna-kútnál éli le egész életét? Van valakije? Hol ázik, mikor szakad az eső, és hol húzza meg magát éjszakára? Kik voltak a szülei, és ki ez az ember valójában? - Számtalan kérdés várakozik bennem, és keres választ az előbbiekre. Folyton csak gondolkodok, és gondolkodok, és nem merek odamenni hozzá. Nem azért, mert félek, hogy megesz, vagy megkésel, vagy valami, nem. Ő nem az az ember. Ő nem olyan, aki bárkinek ártani tudna. Csupán az tart vissza, hogy nemtudom hogy hogy fogadná, ha egy vadidegen, mert számára én az vagyok, én csak egy kis senki vagyok a szemében, a sokember közül. De nekem ő ennél sokkal többet jelent. Hogy fogadná mindezt? Mit reagálna rá? Talán készséggel hagyná, hogy leüljek a kút vasrácsaira, és végighallgassam történetét. De mi van, ha megijed, ha bepánikol, ha azt hiszi, ártani akarok neki? Nem így van. Jóllehet, ezt nem tudja, hisz honnan is tudhatná, de nincs semilyen hátsó gondolatom, melyben bármekkora bűn is lakozik.
Itt egy ember, aki ismer mindenkit, és mindenki ismeri Őt. Egy ember, akit ha elveszítene a világ, nagy csapás érne minket. Egy ember, akiben csak jószándék van, aki ott segít, ahol tud, és aki a világ egyik legbölcsebb, legokosabb embere lehet. És Ő, Ő az én emberem.
Minden reggel kiül a sarokra. A barna színű ház sarkára. Kiteríti az újságpapírját, rárakja a kisrádióját, a bicskát, a szalonnát, és a kis pénzecskéjét. Nem, ő nem koldul. Ő nem kéreget. Ő az, aki az összespórolt kis nyugdíjából éldegél. Ott, a kút mellett, a dél-alföldi városban. Az ezüstös rádió mindig muzsikál, hírek, néha zenék. Vigyáz rá. Bizonyára nagyon sokat spórolgatott azért, hogy megvehesse, hogy legyen egy társa, valaki, aki beszél hozzá, aki nem hagyja magába. És ez a kis szerkezet bizony elemmel működik. Nem tudom, milyen elem, színe mindig felénk, közönség felé van fordítva, így nem tudhatom, milyen elem jár bele, de az elemek sem olcsók. A szalonna, a régi étkek remeke, az ősi eledel, amiért mindenki rajongott. Igazi ínycsiklandó falatok. Néha még magam is meg-megkívánom tőle, de mint szegény kollégista, nem engedhetem meg magamnak. De rajta látszik, hogy jóízűen megy le torkán minden falat.
Itt egy ember, aki mindenkit ismer, és mindenki ismeri őt. Egy ember, akire ha akár csak egy pillantást is vet az ember, akkor tudja, hogy kicsoda is Ő. "Az a szerencsétlen balfék a sarokról" vágják rá sokan. Nem, ők nem ismerik. Ők még annyit sem tudnak róla mint én. Nem tudják a rejtett értékeit, nem ismerik benső vágyait, és nem tudják mi lakozik szíve legmélyén. SZERETET. Ez minden. Ettől az ő, aki, ettől az én emberem.
Emlékszem, még javában tombolt a tél. Hideg szél fúj, hó esett, nem is kicsi, jó pár centis volt, amitől már átázik az ember cipője. Az övé is át volt ázva. Az üveg előtt ült. Már rajta volt a villamoson, mikor felszálltam. Felszállt velem egy lány, elém ült le, a lány elé pedig a barátnője. A két lány beszélgetett. A bácsi a túloldalon ült, az üveg mellett. Az előttem ülő panaszkodott barátnéjának, hogy fázik a lába, meg hogy nemszereti a telet. Erre a bácsi feléjük fordult, és a legnagyobb meghittséggel mondta, hogy "tegye fel a lábát oda, mert ott fűtenek, onnan jön a meleg" - és mutatott a fűtőtestre a kocsiban. És igen. A lány megköszönte. Én pedig elkezdtem mosolyogni. Nem ma volt már, több hónapja annak, talán fél éve is van, de még mindig bennem él az érzés, ami akkor elfogott. Egy ember, egy szerencsétlen valaki akit mindenki átkoz és kibeszél mennyit segíthet egy embertársán. Tiszta jószánték vezette, önzetlen jóakarat, a másik iránt érzett tisztelet, és szeretet áradt szavaiból. És mindezt a kedvesség idős, de mégis oly lágy hangján egy olyan valaki mondta, akinek valószínűleg nagyon régen nem mondtak ilyet, vagy akár ehez egy kicsit is hasonlító dolgokat...
Az egyik nap szintén ültem a "sárga-szöcskén" amikor újra odaértem. Oda, ahol megállunk néhány pillanatra a piros lámpa miatt, majd sebesen robogunk tovább. Ültem. Ültem a széken, és egyszercsak megpillantottam. Immár nem téli foszlott kabát, hanem egy sapka és rövidnadrág volt rajta. Ült a kútnál. Falatozott. Pont mellette álltam, neki szemben, de nem figyelt föl. Nem nézett előre, mintha a világ teljesen természetes dolga lenne hogy nem létezik senki és semmi csak ő, és a barátai. Mert vannak ám neki barátai! A kisbicska, a rádió, és a galambok. Igen, a galambok. Nem láttam pontosan mit evett. Talán kenyeret, de nem vagyok benne biztos. Keresztbevetett lábbal meghajlott háta, és előrehajolt. Ott voltak ők. Ott voltak a szárnyas madarak, akik bátran sétáltak felé. Ő pedig saját kosztjából etette őket. Lassan, két újjal vette az apró darabokat az eledelből, és még lassabban nyújtotta oda nekik. És egyet ő kapott be, egyet pedig a többiek. És így ment, míg ott álltunk a villamoson. Három perc lehetett az egész, vagy még annyi sem. De sokáig éles emlék marad. Újra indult a jármű, és eljöttem. Többet nem láttam azon a napon. Hazaértem, megvacsoráztam, és rá gondoltam. Rá, hogy mennyire szereti azokat, akik nem félének tőle, akik mernek közeledni felé. Csak állatok, és nem árthatnak neki. Lehet, csak így gondolja. De lehet, hogy embereket sem taszítana el magától. Nem tudom. Nem mertem odamenni. De szeretnék. Addig, amíg nem késő, és amíg elmondhatom neki mindazt, amit most leírtam ide. Mert nem tarthatom magamban.
Itt egy ember, aki mindenkit ismer, és mindenki ismeri őt. Egy olyan ember, akiről nem vesznek tudomást mások, akik elsétálnak mellette, mintha ott se lenne, akik elfordítják a fejüket mikor mellé érnek, és akik mindig mindenért őt hibáztatják. Még azért is, amihez köze sem volt. Itt egy őszinte ember, aki semmit nem akar, csak egy kis szeretetet. Valaki, aki bármit megtenne azért, hogy egyszer szeresse őt is valaki. Valaki, vagy valakik. Mert nem csak egy ember feladata ez. Nem csak nekem, vagy nem csak neked kell figyelned rá, hanem mindenkinek, mert ő a mi emberünk, a mi városunk egyik legjelentősebb része.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése