Szóval
Első kérdés: „lehet-e olyan, hogy valaki nem ismeri fel az érzelmeket?” Szerintem nem. Szerintem nincs ilyen ember, viszont olyan van, hogy valaki nem akarja felismerni. Valami oknál fogva nem meri felvállalni, belső tulajdonságok miatt, valami elfojtási kényszer miatt. Nemtudom hogy ez a „kényszer” hogy alakult ki, vagy hogy mi hozhatja létre. Ahhoz alaposabb vizsgálatra lenne szükség.
Nem, nincs olyan, hogy valaki csak ösztönszerűen cselekszik. Az ember a majomtól származik. Nem vitatom. A majom mint bármely más állat a Földön, valóban egy ösztönlény. De pont az érzelmek, ezek azok, amivel többek vagyunk az állatnál. Nem ösztönszerűen szaporodunk, tudunk gondolkodni, és vannak érzéseink. Nincs olyan szerintem hogy valaki csak ösztönszerűen cselekszik, semmi más miatt. Ha nincsenek érzelmek, akkor nincs önzőség. Ha nem lenne önzőség, akkor nem rombolnánk le a világot, akkor nem próbálnánk meg eltiporni a másik embert, akkor nem lenne káröröm, nem irigyelnénk a másikat. Persze, biztos van köze ehhez a biológiának is. Lehet hogy biológiai úton valóban meg lehetne magyarázni egykét dolgot, de nem az összeset, koránt sem az összeset. Jó. Ebből nem fogod megérteni hogy miről beszélek. Kezdjük az elején!
A testünk folyamatosan változik. (biológia). Ezekre a változásokra az ember reagál. Tudattal, vagy tudatalattival. De valami válasz érkezik minden változásra amit észreveszel magadon (pl. borotválkozol. Miért borotválkozol? Azért mert meg akarsz felelni a társadalmi normáknak, azért mert tetszeni akarsz valakinek, azért mert zavar a szakállad, vagy csak azért hogy ne legyen ott? Teljesen mindegy miért. Valamiért mégiscsak minden harmadik nap odaállsz a tükör elé, belenézel és végigfut az agyadon az, hogy meg kellene borotválkozni. Mert már túl nagy. Valamiért mindig úgy érzed hogy túl nagy. Lehet hogy csak megszokás. De a megszokás is kialakult valamiért és valahogyan. Felnőttél, idősebb lettél, változik a tested, a biológiai órád egyre csak kattog, és ezzel együtt a tested is változik -> borotválozol). Reggel, amikor kezedbe veszed azt a borotvát, érzel valamit. Ne mondd hogy ösztönszerűen borotválkozol. Az első alkalommal, amikor ezt tetted, akkor is kellett hogy legyen valami oka, mert a majmok nem borotválkoznak ösztönszerűen…Amikor észreveszed, hogy változik a tested, bármi legyen is az, nem csak a szakállad nő (tudom ez elég hülye példa volt), hanem bármi más ami megváltozik kell hogy érezz valamit. El kell hogy jusson a tudatodig, és reagálnod is kell erre a változásra. Az pedig ahogy reagálsz, az amit gondolsz, az abból jön az érzelem.
Azt mondtad, vissza szoktál emlékezni arra, amikor valaki valami poént süt el, vagy viccet mesél. Azt mondtad nevetsz rajta. És miért nevetsz? Mi az, amiért nevetsz? Mondjuk azért, mert felfogtad a poént, felfogtad a másik ember mondanivalóját. Akkor, amikor ez eljutott a tudatodig, akkor is ki kellett, hogy alakuljon benned valamiféle érzelem. Jókedved lett, jólérezted magad, megfeszültek az arcizmaid hiszen nevettél. A nevetést kiváltotta valami. És mi ez a valami? Egy élmény. És az a pillanat, amikor rájöttél hogy mit jelentenek azok a szavak, amiket az imént hallottál. Amikor eljutott a tudatodig, kialakult benned egy kép. És ezt a „kép”-et nevezik érzelemnek.
Azt is mondtad egyszer, hogy félsz. Jó, azt nem vallottad be, hogy félsz, de mondtad, hogy egy számodra idegen helyen sötétben (az én fordításom szerint – majdnem) félsz. Akkor ez a félelem sem valódi? Ha nem léteznek érzelmek, akkor mért fog el valami fura érzés? Jó, tudom fogalmat fogalommal nem magyarázunk, de akkor te is furán érzed magad. Mert nem egy megszokott környezetben vagy. Persze, ösztönszerűen elmész onnan, és próbálsz mielőbb számodra ismert helyekre evezni. Elhiszem hogy a válasz az ösztönszerű. De az, ami ezt a választ kiváltja, az valami különleges helyzet. Az, ami ebben a különleges helyzetben történik a testeddel, a gondolataiddal, és a „lelkeddel”, az az, amikor érzel valamit. Lehet, hogy nem tudod megfogalmazni, de valami megváltozik olyankor.
Sokszor bebizonyítottad már hogy tudsz gondolkodni. És mégis miken szoktál gondolkodni? Csak a történelem során bekövetkezett vagy éppen be nem következett dolgokon, csak azokon amik már megtörténtek? Semmi máson? Esetleg egy fantáziavilágon? A túlvilágon? A „milenne ha…” dolgokon? Vagy azon is gondolkodsz hogy mi lenne, ha (ne adj Isten) egy közeli hozzátartozód meghalna. (tudom rossz dolog ilyennel példálozni – bocsánat), de mi lenne akkor? Sírnál? Nem sírnál? Mi lenne, ha ott állnál felette a sírjánál, amikor még fenn van a felszínen egy koporsóban? Nem gondolkodnál el azon, hogy milyen lesz majd holnap, holnapután, vagy egy év mulva, ha nem lesz többé? Nem fordulna meg a fejedben, hogy de rossz lesz, mert nem lesz aki meghallgasson, aki veled együtt örüljön? Igen, tudom hogy az élet megy tovább, előre meg volt írva, vagy mi alakítottuk így a cselekményeket. Lehet. Most az teljesen mindegy, hogy miért, ki hibájából és kiéből nem, de így alakult. Elment, nincs többé. Nem hiányozna? Nem lennél szomorú? Nem hullajtanál érte egyetlen egy könnycseppet sem, holott tudod, hogy milyen jó volt vele, és hogy talán épp érted halt meg? Az életét is képes lett volna odaadni azért, hogy te élj, hogy boldogulj, és bármikor, bármiben, és bárhogy is segített volna, bármilyen problémád lett volna. És most már nincs. Már nincs többé egy kedves szava… Ne mondd, hogy nem lenne rossz. És ha már azt érzed, hogy de igen, rossz lenne, akkor igenis érzel valamit.
Az emberek beszélnek. Igen, ez is egy emberi tulajdonság. A beszéd. Hogy jön ez most ide? Jó kérdés. Tegyük fel: van egy személy. Jól ismered. Nem a legjobban, vannak titkai, vannak heppjei, de nagyjából ismered, tudsz róla néhány dolgot. És van egy másik személy. Egy olyan valaki, akit nagyon jól ismersz. (nem mondom hogy teljesen – mert olyan ember nincs). Az az ember, akit jobban ismersz, mondd neked valamit az előző emberről. Egy olyan információt, ami homlokegyenest mást sugall, mint amit te eredetileg gondoltál róla. A második meggyőz arról, hogy igaza van, és ez nem holmi pletyka, hanem biztos információ. Ha elég meggyőző, akkor kezdesz hinni neki. Amikor kezdesz hinni neki, akkor elgondolkodsz. Elgondolkodsz azon, hogy ez hogy lehetséges, hiszen te hittél annak (az első) személynek, te bíztál benne. Vajon tényleg lehetséges?... Gondolkodsz…. Összezavarodsz… és az agyadban a biztos információk helyét átveszi a káosz. A káoszt az érzelmek alakítják ki. Azok, amik eddig voltak, és az, ami most jött. Két gondolat. „összecsapás”. Keverednek, kavarodnak a gondolatok. De gondolatok ezek egyáltalán? Tényleg gondolatok? Nembiztos. Lehet, hogy ezek többek annál. Lehet, hogy ezek már érzelmek.
Az ember egy cselekvő lény. Néha kötelességből, néha önszorgalomból, néha csak úgy tesz dolgokat miért ne alapon? Amikor az ember csinál valamit, akkor is van valami ami ki kell, hogy alakuljon benne. Az, hogy nem szereti ezt a munkát csinálni, de muszáj, különben kirúgják. Az, hogy „vajon sikerült a zh-m amit tegnap írtam? De jó lenne ha sikerülne”… Tanulsz. Tegyük fel hogy nem szeretsz tanulni. De muszáj. Igaz, hogy csak nyögve-nyelősen megy (elnézést a kifejezésért), de nincs más választásod, különben kirúgnak az egyetemről. Szívesebben csinálnál pedig tanulás helyett valami mást. Hát igen. És észre se vetted, de már megint kialakult benned egy érzelem. Az, hogy utálod, legalábbis nem szereted a munkád, ami jelen esetben a tanulással egyenlő. És ez a „nem szeretem” dolog, ez is egy érzés.
50 éves vagy. Kicsit elfáradtál már, hiszen 25 éve egyfolytában ugyanazt csinálod. Nap mint nap, reggeltől estig. Azt csinálod, amit nem szeretsz. Nem szereted a főnököd, mert mindig megszívat (upsz egy érzés), és nem szereted amit csinálsz, mert 25 év akárhogy is nézzük, már elég volt abból, hogy mindig csak bent ülsz a 4 fal között, ülsz a gép előtt, és nem csinálsz semmi mást, csak a különböző projekteket, vagy ne adj Isten olyan munkád van, amit elvből ki nem állhatsz, viszont csak itt tudtál elhelyezkedni. Ilyenkor azért már elgondolkodik az ember, hogy mi lett volna ha… Ha mást tanulsz az egyetemen, ha többhelyre beadod a jelentkezési lapot… Szóval jönnek a ’mi lett volna ha…’ dolgok. És ezek miért jönnek? Azért mert az életed elmúlt, valahol legbelül fájó periódusai jutnak eszedbe. És persze az az állapot, amit most átélsz. Persze, nemtudom, hogy mi lesz 25 év mulva, lehet hogy imádni fogod az állásod (upsz még egy érzelem), de az is lehet, hogy teljesen semleges lesz számodra. Mert mindennap bemész, leülsz, elvégzed a dolgod, és hazajössz. Persze. Ha nem érzel semmit, ha mindez nem kavar fel benned semmit, és nem érint meg sehol, akkor valóban nincsenek érzéseid. De most őszintén! Mennyi erre az esély? Hogy semlegesek lesznek számodra a kollégáid, a főnököd, és a napi monoton feladatok. Lehet, hogy így lesz, de én ebben most per pillanat nem hiszek. De lehet, hogy tévedek.
Aztán. Ott van még az is, hogy én hiszek abban, hogy mindenki egy értékes ember. A maga módján, de mindenki valamilyen szempontból értékes. Mert senki sem születik csak véletlen. Én hiszek a sorsban (gondolom te nem – de most az én véleményem kérdezted). Szóval szerintem mindenkinek van valami feladata, szerintem mindenkinek van valami célja. -> mindenki értékes egyén valamilyen módon. Az, hogy azt mondom hogy mindenki értékes, ez nem azt jelenti, hogy azért értékes, mert így vagy úgy néz ki. És még csak nem is biztos, hogy azért értékes, mert ezt vagy azt teszi – mert lehet hogy meg van rá az oka hogy azt tegye (legyen az akár jó, vagy akár rossz). [[[[Hanem az adja valakinek az értékességét, ahogyan gondolkodik, és az, amit gondol. Hiába mutatja hogy ő egy ilyen olyan tök szuper zseniális elme, holott nincs így, hanem csak a látszat kedvéért teszi így. Ez baromság. Attól hogy ezt mutatja, attól még nem lesz értékesebb. Egy kicsit sem, sőt. Pont az ellenkezőjét éri el ezzel. ]]]] Az, hogy ki hogyan gondolkodik, azt pedig jelen esetben akármilyen hihetetlen is, de az érzelmek vezérlik. Pl. azzal, hogy te egy bombát zúdítanál a világ valamennyi politikusára, annak is megvan az oka. Azért, mert sok embert megöltek, azért mert rosszul végzik a munkájukat, azért mert nem igazságos ez a rendszer így ahogy van. Azzal, hogy te ezt így felvállalod, azzal, hogy te igenis az emberekért szeretnél valamit tenni, a hétköznapi, kis emberekért, valami jót, valamit aminek következményeként esetleg kevesebbet szenvednek, ez máris elárult rólad valamit. Van benned egy kis jóérzés, egy kis jót akarás, vagy valami, amit most per pill. Nemtudok megmondani hogy mi, mert még nem jöttem rá teljesen, de ha tényleg egy szimpla ösztönlény lennél, akkor nem érdekelnének téged a kisemberek, és nem lenne semmi okod arra, hogy felrobbantsd a nagyokat. Mert mit számítana az neked? Most viszont nagyon is számít. Számít, különben nem tennél ilyet. És ez nem írható a racionális gondolkodás számlájára. Ezt nemhiszem hogy csak azért tennéd, mert elgondolkodtál, és erre jutottál. Nemhiszem, hogy ész érvekkel ezt alá tudnád támasztani, hogy csak gondolkodtál és ezt láttad jónak. Nem. Azért ezt tennéd, mert gondolkodtál azért, mert láttad, hogy ez nekünk nem jó, és ha ez nekünk nem jó, akkor változtassunk rajta. Ezért teszed azt, amit teszel. Az, amiből az fakad, hogy változtatni szeretnél, az maga egy érzelem!
Tegyük fel, hogy nagyon nagyon régen meg szerettél volna szerezni valamit. Nagyon akartad, és nagynehezen sikerült is, és a tiéd lett. Ez lehet egy személytől kezdve egy tábla csokiig, bármi, csak az a lényeg, hogy valami nagyon régóta áhított tárgy/személy legyen. Mi lenne akkor, ha ezt a dolgot egy betolakodó fenyegetné. Ha valaki el akarná tőled venni. És nem is csak az, hogy el akarja venni tőled, hanem az, hogy meg is kaparintja. Egyre közelebb kerül hozzá, de te nem akarod odaadni. Már majdnem az övé…. Ilyenkor átengeded neki? Ilyenkor hagyod, hogy az övé legyen, és hagyod kicsúszni a kezed közül? Nem is harcolsz? Nem is küzdesz? Elárulom: Teljesen mindegy, hogy küzdesz-e vagy nem. Ez most nem számít. Csak az számít, hogy mi megy végbe RAJTAD/BENNED. Hát ja. Normál esetben ez a féltékenység. Ez, amit ilyenkor érzel. Amikor már majdnem elvesztettél valamit, ami a tiéd volt, és amit csak nagyon nehezen tudtál megszerezni. Nem fordult még veled ilyen elő? Tudom, hogy ez is egy nagy szó, és ezzel nem szabad dobálózni.. Persze. Nekem már volt ilyenem. És én érzetem is. Gondolkodj. Neked még tényleg nem volt ilyen?
Ez az egész onnan indult ki, hogy megszereztél valamit. Na de kérdés, hogy mit szereztél meg? Miért szerezted meg? Miért kellett olyan nagyon – nagyon. Miért volt rá szükséged? Ha megszerzel valamit, akkor azt azért teszed, mert kell neked, szükséged van rá – az esetek többségében legalábbis. Ilyenkor pedig valami arra késztet, hogy megszerezd. Hogy magadénak tudhasd. Hogy a tied legyen, és hogy veled legyen. Ezt a szükség állapotot nevezik vágyakozásnak.
Ha nem volt még veled olyan, hogy valamit megszerezz, saját erőből, egy olyan dolgot, amit meg szerettél volna kapni – akkor valóban nem volt még részed sem féltékenységben, sem vágyakozásban, és nemtudod miről beszélek.
És még egy kérdésre a válasz:
Miért lehet az, hogy mégsem észleled azt, hogy érzel valamit? Miért nem tűnik fel, és miért nem veszed észre ezeket az érzelmeket? Erre egyszerű a válasz. Azért, mert nem beszélsz róluk. Az érzelmek ugyanis olyan szemetek, hogy csak akkor válnak érthetővé, ha kifejezed őket. Ha beszélsz róla, vagy gondolkodsz rajta, akkor megérted, és felfigyelsz rá. Ha felfigyelsz rá, akkor már érzed, hogy ott vannak. Akkor észreveszed őket. És csak ennyi kell. Csak figyelni kell rájuk úgy, hogy beszélsz róluk. Úgy, hogy megmutatod a világnak, hogy nemcsak egy ösztönállat vagy, hanem annál sokkal több, egy érző lény. Ez elveszik. Ez az utóbbi elveszik benned, azért, mert nem mutatod meg. Senkinek. Magadban tartod, elzárod a külvilág elől. És ez nem jól van így.
A biológia pedig megint csak egy dolog, az viszont már egy másik történet. De ha az is érdekel, szólj, és elmagyarázom…
Első kérdés: „lehet-e olyan, hogy valaki nem ismeri fel az érzelmeket?” Szerintem nem. Szerintem nincs ilyen ember, viszont olyan van, hogy valaki nem akarja felismerni. Valami oknál fogva nem meri felvállalni, belső tulajdonságok miatt, valami elfojtási kényszer miatt. Nemtudom hogy ez a „kényszer” hogy alakult ki, vagy hogy mi hozhatja létre. Ahhoz alaposabb vizsgálatra lenne szükség.
Nem, nincs olyan, hogy valaki csak ösztönszerűen cselekszik. Az ember a majomtól származik. Nem vitatom. A majom mint bármely más állat a Földön, valóban egy ösztönlény. De pont az érzelmek, ezek azok, amivel többek vagyunk az állatnál. Nem ösztönszerűen szaporodunk, tudunk gondolkodni, és vannak érzéseink. Nincs olyan szerintem hogy valaki csak ösztönszerűen cselekszik, semmi más miatt. Ha nincsenek érzelmek, akkor nincs önzőség. Ha nem lenne önzőség, akkor nem rombolnánk le a világot, akkor nem próbálnánk meg eltiporni a másik embert, akkor nem lenne káröröm, nem irigyelnénk a másikat. Persze, biztos van köze ehhez a biológiának is. Lehet hogy biológiai úton valóban meg lehetne magyarázni egykét dolgot, de nem az összeset, koránt sem az összeset. Jó. Ebből nem fogod megérteni hogy miről beszélek. Kezdjük az elején!
A testünk folyamatosan változik. (biológia). Ezekre a változásokra az ember reagál. Tudattal, vagy tudatalattival. De valami válasz érkezik minden változásra amit észreveszel magadon (pl. borotválkozol. Miért borotválkozol? Azért mert meg akarsz felelni a társadalmi normáknak, azért mert tetszeni akarsz valakinek, azért mert zavar a szakállad, vagy csak azért hogy ne legyen ott? Teljesen mindegy miért. Valamiért mégiscsak minden harmadik nap odaállsz a tükör elé, belenézel és végigfut az agyadon az, hogy meg kellene borotválkozni. Mert már túl nagy. Valamiért mindig úgy érzed hogy túl nagy. Lehet hogy csak megszokás. De a megszokás is kialakult valamiért és valahogyan. Felnőttél, idősebb lettél, változik a tested, a biológiai órád egyre csak kattog, és ezzel együtt a tested is változik -> borotválozol). Reggel, amikor kezedbe veszed azt a borotvát, érzel valamit. Ne mondd hogy ösztönszerűen borotválkozol. Az első alkalommal, amikor ezt tetted, akkor is kellett hogy legyen valami oka, mert a majmok nem borotválkoznak ösztönszerűen…Amikor észreveszed, hogy változik a tested, bármi legyen is az, nem csak a szakállad nő (tudom ez elég hülye példa volt), hanem bármi más ami megváltozik kell hogy érezz valamit. El kell hogy jusson a tudatodig, és reagálnod is kell erre a változásra. Az pedig ahogy reagálsz, az amit gondolsz, az abból jön az érzelem.
Azt mondtad, vissza szoktál emlékezni arra, amikor valaki valami poént süt el, vagy viccet mesél. Azt mondtad nevetsz rajta. És miért nevetsz? Mi az, amiért nevetsz? Mondjuk azért, mert felfogtad a poént, felfogtad a másik ember mondanivalóját. Akkor, amikor ez eljutott a tudatodig, akkor is ki kellett, hogy alakuljon benned valamiféle érzelem. Jókedved lett, jólérezted magad, megfeszültek az arcizmaid hiszen nevettél. A nevetést kiváltotta valami. És mi ez a valami? Egy élmény. És az a pillanat, amikor rájöttél hogy mit jelentenek azok a szavak, amiket az imént hallottál. Amikor eljutott a tudatodig, kialakult benned egy kép. És ezt a „kép”-et nevezik érzelemnek.
Azt is mondtad egyszer, hogy félsz. Jó, azt nem vallottad be, hogy félsz, de mondtad, hogy egy számodra idegen helyen sötétben (az én fordításom szerint – majdnem) félsz. Akkor ez a félelem sem valódi? Ha nem léteznek érzelmek, akkor mért fog el valami fura érzés? Jó, tudom fogalmat fogalommal nem magyarázunk, de akkor te is furán érzed magad. Mert nem egy megszokott környezetben vagy. Persze, ösztönszerűen elmész onnan, és próbálsz mielőbb számodra ismert helyekre evezni. Elhiszem hogy a válasz az ösztönszerű. De az, ami ezt a választ kiváltja, az valami különleges helyzet. Az, ami ebben a különleges helyzetben történik a testeddel, a gondolataiddal, és a „lelkeddel”, az az, amikor érzel valamit. Lehet, hogy nem tudod megfogalmazni, de valami megváltozik olyankor.
Sokszor bebizonyítottad már hogy tudsz gondolkodni. És mégis miken szoktál gondolkodni? Csak a történelem során bekövetkezett vagy éppen be nem következett dolgokon, csak azokon amik már megtörténtek? Semmi máson? Esetleg egy fantáziavilágon? A túlvilágon? A „milenne ha…” dolgokon? Vagy azon is gondolkodsz hogy mi lenne, ha (ne adj Isten) egy közeli hozzátartozód meghalna. (tudom rossz dolog ilyennel példálozni – bocsánat), de mi lenne akkor? Sírnál? Nem sírnál? Mi lenne, ha ott állnál felette a sírjánál, amikor még fenn van a felszínen egy koporsóban? Nem gondolkodnál el azon, hogy milyen lesz majd holnap, holnapután, vagy egy év mulva, ha nem lesz többé? Nem fordulna meg a fejedben, hogy de rossz lesz, mert nem lesz aki meghallgasson, aki veled együtt örüljön? Igen, tudom hogy az élet megy tovább, előre meg volt írva, vagy mi alakítottuk így a cselekményeket. Lehet. Most az teljesen mindegy, hogy miért, ki hibájából és kiéből nem, de így alakult. Elment, nincs többé. Nem hiányozna? Nem lennél szomorú? Nem hullajtanál érte egyetlen egy könnycseppet sem, holott tudod, hogy milyen jó volt vele, és hogy talán épp érted halt meg? Az életét is képes lett volna odaadni azért, hogy te élj, hogy boldogulj, és bármikor, bármiben, és bárhogy is segített volna, bármilyen problémád lett volna. És most már nincs. Már nincs többé egy kedves szava… Ne mondd, hogy nem lenne rossz. És ha már azt érzed, hogy de igen, rossz lenne, akkor igenis érzel valamit.
Az emberek beszélnek. Igen, ez is egy emberi tulajdonság. A beszéd. Hogy jön ez most ide? Jó kérdés. Tegyük fel: van egy személy. Jól ismered. Nem a legjobban, vannak titkai, vannak heppjei, de nagyjából ismered, tudsz róla néhány dolgot. És van egy másik személy. Egy olyan valaki, akit nagyon jól ismersz. (nem mondom hogy teljesen – mert olyan ember nincs). Az az ember, akit jobban ismersz, mondd neked valamit az előző emberről. Egy olyan információt, ami homlokegyenest mást sugall, mint amit te eredetileg gondoltál róla. A második meggyőz arról, hogy igaza van, és ez nem holmi pletyka, hanem biztos információ. Ha elég meggyőző, akkor kezdesz hinni neki. Amikor kezdesz hinni neki, akkor elgondolkodsz. Elgondolkodsz azon, hogy ez hogy lehetséges, hiszen te hittél annak (az első) személynek, te bíztál benne. Vajon tényleg lehetséges?... Gondolkodsz…. Összezavarodsz… és az agyadban a biztos információk helyét átveszi a káosz. A káoszt az érzelmek alakítják ki. Azok, amik eddig voltak, és az, ami most jött. Két gondolat. „összecsapás”. Keverednek, kavarodnak a gondolatok. De gondolatok ezek egyáltalán? Tényleg gondolatok? Nembiztos. Lehet, hogy ezek többek annál. Lehet, hogy ezek már érzelmek.
Az ember egy cselekvő lény. Néha kötelességből, néha önszorgalomból, néha csak úgy tesz dolgokat miért ne alapon? Amikor az ember csinál valamit, akkor is van valami ami ki kell, hogy alakuljon benne. Az, hogy nem szereti ezt a munkát csinálni, de muszáj, különben kirúgják. Az, hogy „vajon sikerült a zh-m amit tegnap írtam? De jó lenne ha sikerülne”… Tanulsz. Tegyük fel hogy nem szeretsz tanulni. De muszáj. Igaz, hogy csak nyögve-nyelősen megy (elnézést a kifejezésért), de nincs más választásod, különben kirúgnak az egyetemről. Szívesebben csinálnál pedig tanulás helyett valami mást. Hát igen. És észre se vetted, de már megint kialakult benned egy érzelem. Az, hogy utálod, legalábbis nem szereted a munkád, ami jelen esetben a tanulással egyenlő. És ez a „nem szeretem” dolog, ez is egy érzés.
50 éves vagy. Kicsit elfáradtál már, hiszen 25 éve egyfolytában ugyanazt csinálod. Nap mint nap, reggeltől estig. Azt csinálod, amit nem szeretsz. Nem szereted a főnököd, mert mindig megszívat (upsz egy érzés), és nem szereted amit csinálsz, mert 25 év akárhogy is nézzük, már elég volt abból, hogy mindig csak bent ülsz a 4 fal között, ülsz a gép előtt, és nem csinálsz semmi mást, csak a különböző projekteket, vagy ne adj Isten olyan munkád van, amit elvből ki nem állhatsz, viszont csak itt tudtál elhelyezkedni. Ilyenkor azért már elgondolkodik az ember, hogy mi lett volna ha… Ha mást tanulsz az egyetemen, ha többhelyre beadod a jelentkezési lapot… Szóval jönnek a ’mi lett volna ha…’ dolgok. És ezek miért jönnek? Azért mert az életed elmúlt, valahol legbelül fájó periódusai jutnak eszedbe. És persze az az állapot, amit most átélsz. Persze, nemtudom, hogy mi lesz 25 év mulva, lehet hogy imádni fogod az állásod (upsz még egy érzelem), de az is lehet, hogy teljesen semleges lesz számodra. Mert mindennap bemész, leülsz, elvégzed a dolgod, és hazajössz. Persze. Ha nem érzel semmit, ha mindez nem kavar fel benned semmit, és nem érint meg sehol, akkor valóban nincsenek érzéseid. De most őszintén! Mennyi erre az esély? Hogy semlegesek lesznek számodra a kollégáid, a főnököd, és a napi monoton feladatok. Lehet, hogy így lesz, de én ebben most per pillanat nem hiszek. De lehet, hogy tévedek.
Aztán. Ott van még az is, hogy én hiszek abban, hogy mindenki egy értékes ember. A maga módján, de mindenki valamilyen szempontból értékes. Mert senki sem születik csak véletlen. Én hiszek a sorsban (gondolom te nem – de most az én véleményem kérdezted). Szóval szerintem mindenkinek van valami feladata, szerintem mindenkinek van valami célja. -> mindenki értékes egyén valamilyen módon. Az, hogy azt mondom hogy mindenki értékes, ez nem azt jelenti, hogy azért értékes, mert így vagy úgy néz ki. És még csak nem is biztos, hogy azért értékes, mert ezt vagy azt teszi – mert lehet hogy meg van rá az oka hogy azt tegye (legyen az akár jó, vagy akár rossz). [[[[Hanem az adja valakinek az értékességét, ahogyan gondolkodik, és az, amit gondol. Hiába mutatja hogy ő egy ilyen olyan tök szuper zseniális elme, holott nincs így, hanem csak a látszat kedvéért teszi így. Ez baromság. Attól hogy ezt mutatja, attól még nem lesz értékesebb. Egy kicsit sem, sőt. Pont az ellenkezőjét éri el ezzel. ]]]] Az, hogy ki hogyan gondolkodik, azt pedig jelen esetben akármilyen hihetetlen is, de az érzelmek vezérlik. Pl. azzal, hogy te egy bombát zúdítanál a világ valamennyi politikusára, annak is megvan az oka. Azért, mert sok embert megöltek, azért mert rosszul végzik a munkájukat, azért mert nem igazságos ez a rendszer így ahogy van. Azzal, hogy te ezt így felvállalod, azzal, hogy te igenis az emberekért szeretnél valamit tenni, a hétköznapi, kis emberekért, valami jót, valamit aminek következményeként esetleg kevesebbet szenvednek, ez máris elárult rólad valamit. Van benned egy kis jóérzés, egy kis jót akarás, vagy valami, amit most per pill. Nemtudok megmondani hogy mi, mert még nem jöttem rá teljesen, de ha tényleg egy szimpla ösztönlény lennél, akkor nem érdekelnének téged a kisemberek, és nem lenne semmi okod arra, hogy felrobbantsd a nagyokat. Mert mit számítana az neked? Most viszont nagyon is számít. Számít, különben nem tennél ilyet. És ez nem írható a racionális gondolkodás számlájára. Ezt nemhiszem hogy csak azért tennéd, mert elgondolkodtál, és erre jutottál. Nemhiszem, hogy ész érvekkel ezt alá tudnád támasztani, hogy csak gondolkodtál és ezt láttad jónak. Nem. Azért ezt tennéd, mert gondolkodtál azért, mert láttad, hogy ez nekünk nem jó, és ha ez nekünk nem jó, akkor változtassunk rajta. Ezért teszed azt, amit teszel. Az, amiből az fakad, hogy változtatni szeretnél, az maga egy érzelem!
Tegyük fel, hogy nagyon nagyon régen meg szerettél volna szerezni valamit. Nagyon akartad, és nagynehezen sikerült is, és a tiéd lett. Ez lehet egy személytől kezdve egy tábla csokiig, bármi, csak az a lényeg, hogy valami nagyon régóta áhított tárgy/személy legyen. Mi lenne akkor, ha ezt a dolgot egy betolakodó fenyegetné. Ha valaki el akarná tőled venni. És nem is csak az, hogy el akarja venni tőled, hanem az, hogy meg is kaparintja. Egyre közelebb kerül hozzá, de te nem akarod odaadni. Már majdnem az övé…. Ilyenkor átengeded neki? Ilyenkor hagyod, hogy az övé legyen, és hagyod kicsúszni a kezed közül? Nem is harcolsz? Nem is küzdesz? Elárulom: Teljesen mindegy, hogy küzdesz-e vagy nem. Ez most nem számít. Csak az számít, hogy mi megy végbe RAJTAD/BENNED. Hát ja. Normál esetben ez a féltékenység. Ez, amit ilyenkor érzel. Amikor már majdnem elvesztettél valamit, ami a tiéd volt, és amit csak nagyon nehezen tudtál megszerezni. Nem fordult még veled ilyen elő? Tudom, hogy ez is egy nagy szó, és ezzel nem szabad dobálózni.. Persze. Nekem már volt ilyenem. És én érzetem is. Gondolkodj. Neked még tényleg nem volt ilyen?
Ez az egész onnan indult ki, hogy megszereztél valamit. Na de kérdés, hogy mit szereztél meg? Miért szerezted meg? Miért kellett olyan nagyon – nagyon. Miért volt rá szükséged? Ha megszerzel valamit, akkor azt azért teszed, mert kell neked, szükséged van rá – az esetek többségében legalábbis. Ilyenkor pedig valami arra késztet, hogy megszerezd. Hogy magadénak tudhasd. Hogy a tied legyen, és hogy veled legyen. Ezt a szükség állapotot nevezik vágyakozásnak.
Ha nem volt még veled olyan, hogy valamit megszerezz, saját erőből, egy olyan dolgot, amit meg szerettél volna kapni – akkor valóban nem volt még részed sem féltékenységben, sem vágyakozásban, és nemtudod miről beszélek.
És még egy kérdésre a válasz:
Miért lehet az, hogy mégsem észleled azt, hogy érzel valamit? Miért nem tűnik fel, és miért nem veszed észre ezeket az érzelmeket? Erre egyszerű a válasz. Azért, mert nem beszélsz róluk. Az érzelmek ugyanis olyan szemetek, hogy csak akkor válnak érthetővé, ha kifejezed őket. Ha beszélsz róla, vagy gondolkodsz rajta, akkor megérted, és felfigyelsz rá. Ha felfigyelsz rá, akkor már érzed, hogy ott vannak. Akkor észreveszed őket. És csak ennyi kell. Csak figyelni kell rájuk úgy, hogy beszélsz róluk. Úgy, hogy megmutatod a világnak, hogy nemcsak egy ösztönállat vagy, hanem annál sokkal több, egy érző lény. Ez elveszik. Ez az utóbbi elveszik benned, azért, mert nem mutatod meg. Senkinek. Magadban tartod, elzárod a külvilág elől. És ez nem jól van így.
A biológia pedig megint csak egy dolog, az viszont már egy másik történet. De ha az is érdekel, szólj, és elmagyarázom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése